" – Legtávolabb a haláltól? Nem tudom. Semmi sem viszi el a halált. – Johanna beszívta az alsó ajkát.
– Na mégis, valami. Reggeli kocogás a szigetvilágban. Amikor szél lengeti a gabonát és valahonnan kutya ugatása hallatszik. Vagy a Financial Times. Mert az annyira, de annyira ebből a világból való."
"Amikor a gyerekek az udvar fáján virágok lila színét felvevő kaméleont találtak, a lány gyengéden kezébe vette az állatot, és maga köré gyűjtötte a kisfiúkat. Egy történetet mesélt nekik a színét változtató állatról, amely két világ között mozog: az egyiket látjuk, a másik körülöttünk zsong, pedig csak sejtéseink lehetnek róla; ott laknak a tündérek, a védőszellemek és a jó boszorkányok.
– A kaméleonok a tündérek országának küldöncei – mondta a lány, és a gyerekek tekintete az állat naplemente fényében csillogó oldalára szegeződött. – beleolvadnak a fák törzsébe és a virágokba, alig vesszük észre őket, aztán hirtelen mégis meglátjuk. Arra emlékeztetnek, hogy van egy világ, amelyet nem látunk, de amelynek létezését sejthetjük álmunkban, a hasonmásokban, és amikor érezzük, hogy valaki mellettünk megy. E világ lakói azt akarják tudomásunkra hozni, hogy ha figyelmesen nézünk, láthatjuk a jó szellemet az éjszakai folyónál, a tündérek játékát a majomkenyérfa alatt. És ha akarjuk, mi is csatlakozhatunk a játékhoz."
/Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól /
Utolsó kommentek