Ó, a könnyek ...
Furcsa dolog a könny...
Azt hiszed nincs összefüggés, mégis, mielőtt megérkezik, a torkod szorítja el és csak aztán érzed, hogy ott van már a szemhéjad mögött az első könnycsepp.
Először még csak a szempilláid között üldögél, mintha bizalmatlanul nézné, hová került.
Aztán ők szépen egymásnak adva végigterelgetik csukott szemed előtt, engedik, hogy helyet keressen magának.
Ahol alkalmasnak érzi, ott legördül.
Az első csepp mindig végigégeti az arcod.
Mindig.
Aztán a többi már szinte nézelődés nélkül követi az elsőt, csak szaladnak, peregnek végig az arcodon.
Nekik már megvan az útjuk.
Egy idő után már azt érzed, hűsítenek.
De ez csalóka ám, mert amikor így érzel, egy kicsit alábbhagy az áradat és elhiteti Veled, hogy a megnyugvás jön.
Pár pillanatra.
Aztán megint jön a hol édes, hol fájdalmas, de mindig torokszorító első csepp...
Milyen érdekes, a könny nincs tekintettel arra, hogy Neked jó-e az a pillanat, amikor ő végigsimogatja az arcod.
Történhet ez gyermek születésekor, szeretted elvesztésekor vagy éjszaka, amikor ülsz a buszon és várod, hogy hazaérj.
Ma nagyon égették az arcom.
Furcsa dolog a könny...Mindennek megvan az ideje.
"Mert ideje van a szólásnak és ideje van a hallgatásnak, a befele fordulásnak és az örömnek."
Müller Péter: Könnyek
Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni, de amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy "elbőgjük magunkat". Sok okból sírhatunk. Nagy lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, kéjérzettől, de még az intenzív szerelemtől is elolvadunk - elkezdünk csurogni. Folyik belőlünk a sós lé, a könnyünk, ami bennünk a legtengerszerűbb - és elbőgjük magunkat. Nem szívesen mutatjuk, mert ebben a rideg, ellenséges világban a gyengeség jelévé válik. Gyenge, önvédelemre képtelen, s főleg érzelmes hülyének tartják az embert, aki megrendül, s elsírja magát. "Ne mutasd a könnyeidet!" - így szól a kimondatlan társadalmi parancsolat, s a mai emberhez hozzátartozik az, hogy nem mutatja, sőt, leküzdi a könnyeit - visszatartja, mint úriember a vizeletét. Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellen sír, kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a boldogság, hanem a vesztes önuralom görcse látszik: "vissza akartam tartani, de nem tudtam, s most bőgök, mint egy hülye". Azért szoktuk azt mondani, hogy "kiszökött" a könny valakinek a szeméből, mert úgy kell megszöknie a könnynek, mint fogolynak a sötét zárkából. Főleg férfiaknak nem szabad sírni. Nem "férfias". A görög tragédiák kórusai végigbőgik az egész előadást. Sírnak és jajonganak, bele van írva a szövegbe - mi meg elfojtjuk a könnyeinket. Amikor Othello végrendelkezik, azt mondja, önmagáról: "Írd, hogy síráshoz nem szokott a szeme, de akkor egyszer úgy ontotta könnyét, mint balzsamos nedvét arab fa törzse." Sírva hal meg. Zokog, amikor leszúrja magát. Ha jól játssza el a színész, és nem hazudik, akkor - miközben szíven szúrja magát - úgy zokog, hogy a könnyek lemossák arcáról a fekete festéket. Így látja a véres csatákhoz szokott hős hadvezért élete utolsó pillanatában William Shakespeare. Értsd meg: ez nem érzelmi kérdés. Ez nem úgy van, hogy aki elfojtja érzéseit, annak a szeme száraz marad, aki viszont szabadjára engedi lelkének szentimentális, "ostoba" rezdüléseit, az viszont bőgni kezd, mint egy "gyenge nő" vagy egy "kisgyerek". Nem. A könny a megfagyott élet olvadása. A határaink oldódása - szeretek, s ettől valami kemény, gőgös, sűrű, koszerű keménység föloldódik bennem, s olvadni kezdek. Nagy pillanataink mellékmondata, hogy "mindjárt elsírom magam!" Ha megfigyelted magad, a gyász idején sem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a szinte elviselhetetlen és magára hagyott szeretet-érzésed. Csak azt siratjuk, akit szeretünk. Siratjuk, ha elveszítjük, de éppúgy bőgni kezdünk, és patakokban csurognak a könnyeink, ha mondjuk, halottnak vélt gyermekünk, tízéves hadifogság után visszatér, s egyszer csak ott áll előttünk... A könny misztikus folyadék. S ha régóta nem sírtál, tudd, hogy intenzív, igazi, százezer voltos feszültséggel régen nem szerettél már. A mélyről fölszakadt sírás pillanatában, vagyis a nagy elvesztés, s a nagy megtalálás idején valami olyan gondolat motoszkál az emberben - ha tud egyáltalán még ilyenkor gondolkodni -, hogy valami nagy-nagy kegyelem állapotába került. Ritkán megélhető csúcspillanatba, csodába, mely bármikor szétpattanhat, mint egy buborék, s ott marad újra a csodátlan, száraz valóságban. A magyar "elérzékenyül" jó kifejezés: érzékennyé válunk, érző, eleven lélekké. Egónk érzéketlen. Nem érez. Fél, szorong, rohan, gondolkodik, töpreng, villámgyorsan szortírozza külső-benső benyomásait, mindenben előnyét, hasznát keresi - de nem érez. Nem tud feloldódni. Örökös önvédelemben él, s fél meghatódni, könnyezni, ellágyulni. Az érett lélek jele a sírni tudás képessége. Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemedbe, ha valódi. Manapság ezt szégyellni kell. Korán ráneveljük a gyermekünket, hogy száraz, kietlen szívvel élje le életét. Világunk már egész korán hadat üzen minden mélyebb lelki élménynek, a felkavaró örömnek, szeretetnek, boldogságnak. Pedig milyen nagy dolog, amikor egy koncerten, egy beszélgetés közben, vagy amikor egy könyvet olvas éppen, megpillantom barátom szemében az önkéntelenül kicsurranó könnycseppeket. Hirtelen emberi lesz az arca. Lehullik róla az önvédelem maszkja, az üres vigyor, a viselkedés lárvája, s hirtelen átszalad rajtam egy boldog felismerés: - "Jé, ez él!" Én utoljára akkor sírtam, amikor egy hosszú és fárasztó dedikálás során megállt előttem egy asszony, pár esztendős kisfiával a karján. Szép kisfiúcska volt, ragyogó, sötét szemű. - Mióta állnak itt? - kérdeztem. - Másfél órája - felelte az asszony, mosolyogva. - És te ilyen türelmes gyerek vagy? - kérdeztem a fiúcskától. - No, gyere, ülj le szépen! - Leültettem magam mellé az asztalhoz, s bámultam a gyerek rebbenetlen, mélybarna szemeit. - Nem emlékszik rám? - kérdezte az asszony. Rémlett valami. - Jól nézzen meg! - Néztem, néztem, igen, találkoztunk már, de nem tudtam, hol. - Pár évvel ezelőtt beszéltem magával... Akkor halt meg éppen a kisbabám... Maga azt mondta, hogy ennek így kellett lennie... és akkor, nem törődve a még friss sebemmel, nem vigasztalt, hanem azt mondta: hamarosan jön majd egy másik... És rámutatott a kisfiára, s azt mondta: - Ő az. És én, sírva-nevetve magamhoz szorítottam a kisfiút, s azt mondtam neki: - Szervuuuuusz!...
Utolsó kommentek