| Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők |
| mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang |
| s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé |
| hívó szavamra, nem akarta napfényes |
| örömmel visszamondani neved, melyre |
| tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. |
| A délután biztató zöldje elsápadt, |
| a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, |
| az ibolyák szemében árva könny égett: |
| kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat |
| húzza elgyengült szivem. A kilátó vén |
| kövein álltam, a korlát előtt, honnan |
| falunk fölött legtovább lehetett látni |
| már messze ringó kis hajód vitorláit. |
| Engem is elvittél? - oly léttelen vártam, |
| mig meg nem érkezett az estharangszó!... Majd |
| az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos |
| csillagok ültek pillámra. A hajlongó |
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. (Szabó Lőrinc) |
Utolsó kommentek