Nadányi Zoltán
A MAGÁNY PAPJA
Itt a magányban újra megtaláltam
Bolyongva síró, tévedt lelkemet
És hull a könnyem csendbe, lassú árban,
Mint bús mezőkre a halk permeteg.
A földre fekszem s bámulom a fákat,
Könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
Sötét dalok tömjénét égetem.
Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
Sivár imákba görnyed a gerincem,
A multak gyászmenetje felkeres.
S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
Magamra húzva éjsötét kedélyem,
Mint zord csuháját a bús szerzetes.
Utolsó kommentek