"Önzetlenség szobra vagy.
Sohasem kérsz, mindig adsz.
Mint a jég, ha új tavasz
Halott csendből dalt fakaszt,
Olvad szíved, hogyha kapsz,
Kínok közt is hű maradsz,
Fájjon bárhogy is neked,
Akit egyszer is szeretsz,
Tegyen bármit is veled
Adjon ólom -könnyeket
Vagy sötétlő felleget,
Mely gyötrő démonként lebeg
Csendes álmaid felett
Hogy bársonyfinom lelkedet
Ezer viharral tépje meg.
Ha csontig hatol is a seb,
Mit igaz lényed kapott,
Ki csak önmagából adott,
És szőtt tiszta álmokat
Nekünk, kik a kárhozat
Tüzébe tartva két kezünk,
Önmagunk testéből eszünk,
Még akkor is nyújtod kezed,
És kristályként ragyog szemed,
Majd szégyen szülte könnyeink,
Tüzében égő lelkeink,
Bűn ráncolta homlokát,
Finom csókkal hűti szád
És mosoly nyílik arcodon
Pedig belül félsz nagyon
Attól, hogy megesik veled
Valaki téged is megszeret. "
(Csókási Balázs)
Utolsó kommentek