"Ha végre büszke sziveddel a szívem összesimul,
Fölöttem akkor az édes szerencse napja kigyúl.
Szemed szép nárcisza rámnyílt, szememhez ért büvös ír:
Azóta nincs nyugodalmam, szivem percig se vidul.
Erőm megtört, aranyam nincs, kapudhoz így lépek:
Se tőled el, se be hozzád - a torkom összeszorul.
Hová legyek? Mibe kezdjek? Irányt nekem ki mutat?
A lábam tántorog - elbánt a sors velem gonoszul.
Bolyongok itt nyomorultan, s mi vár reám ezután?
A kínok kardvasa átjár, s az élet semmibe hull.
A bánat, mit te okoztál, ilyen romot soha nem
Találhat, mint a szivem: hát meg is marad makacsul.
Csiszolja szivem a bánat, mint drágakő pora, s ím:
El is tünt róla a rozsda, ragyog ma folttalanul.
Te szív s te lélek! Ugyan mondd: mi bűnt követtem el én?
Akármi jót cselekedném, csak elveted konokul.
A vágy okozta sebet hangtalan viseld, Háfiz,
A kín jelét okosaknak ne tárd fel oktalanul!"
(GHAZAL)
Utolsó kommentek