Telt az idő. Lassan, nagyon lassan változni kezdtek az érzéseim. A sivatag is lassan változik a szellőktől, amelyek felkapják a homokszemcséket, és vagy méternyire, vagy többmérföldnyire teszik le őket, úgyhogy mire leáldozik a nap, a sivatag egészen más képet mutat, mint napkeltekor. Nálam is ugyanígy történtek a parányi változások. De tényleg olyan aprók voltak, hogy alig vettem észre őket közben.
Mellesleg mi értelme, hogy a bőrráktól való félelmünkben rögeszmésen kerüljük a napot, és hullasápadtan mászkáljunk bele a világba, amikor már holnap is elgázolhat a busz?
Az emberek mindenfélére biztatják egymást, olyan dolgokra, amikről tudják, hogy a másik úgyse teszi meg. Aztán pedig magukon kívül vannak, amikor a másik mégis megteszi.
Tehát mitől félsz annyira, hogy muszáj komisznak lenned hozzám? - kérdezte, ezúttal csaknem gyengéden.
- Ó, hát a szokásostól. - Megpróbáltam összekanalazni magam.
- Úgysmint? - erősködött.
- Hogy szeretek embereket, aztán elveszítem őket, bolondot csinálok magamból, megbántanak, elijesztem az embereket, túlságosan rámenős vagy túlságosan elutasító vagyok... - hadartam. - Akarod, hogy folytassam? Mert órákig tudnám sorolni.
- Nem, ennyi elég - válaszolta. - De hát ezektől a dolgoktól mindenki fél.
- Mindenki? - hökkentem meg.
- Hát persze. Miért hiszed, hogy olyan különleges vagy? Nincs monopóliumod ezekre az érzésekre..."
Vigyázz, mit kívánsz, mert megkaphatod.
Azért ez vicces. Annyira akarunk valamit, hogy az már fáj. Aztán megkapjuk, de annyi helyreállítást és felújítást igényel, falbontást, újrahuzalozást, új vízvezetéket, hogy azt gondoljuk, a francba már nem is kell. Beérem egy kisebbel, kert nélkül, de az legalább kész.
Tudtam, hogy a helyes dolgot tettem. Legalábbis úgy gondoltam, hogy helyesen cselekedtem. Csak az a bibi, hogy ez az élet, ahol nem mutatja útjelző tábla a helyes döntést. Nem az van, hogy ha jó felé fordulunk, örök boldogság vár ránk, ha meg rossz felé, akkor a katasztrófa. Az igaz életben sokszor majdnem lehetetlen megmondani, hogy kellene dönteni, mert néha - vagy gyakran - egálban van a nyereség és a veszteség.
Honnan tudhatnám, hogy helyesen jártam el? Bár odajött volna valaki egy aranyserleggel vagy -éremmel, hogy megrázza a kezem, hátba veregessen, és gratuláljon, amiért a megfelelő döntést hoztam!
Szerettem volna, ha az élet olyan, mint egy számítógépes játék. Rosszul döntök, veszítek egy életet. Jól döntök, pontokat kapok. Csak tudni szerettem volna! Csak biztos akartam lenni benne!
Istenem, de utáltam ezt a felnőttséget! Utáltam, hogy vaktában kell döntéseket hoznom. Olyan világot akartam, amelyben olvashatóan fel van cédulázva, ki a jó fiú, ki a rossz. Amelyben tüstént rázendít a baljóslatú zene, mihelyt színre lép a rossz fiú, hogy véletlenül se lehessen összetéveszteni.
Tudják, hogy van ez. Néha találkozunk egy csodálatos emberrel. De az csak rövid időre szól. Talán vakáción vagy vonaton vagy akár a buszra váró sorban. És ők egy pillanatra megérintik az életünket, de ez az érintés különleges. Ahelyett, hogy keseregnénk, mert nem lehetünk velük tovább, vagy nincs alkalmunk alaposabban megismerni őket, nem jobb-e örülni annak, hogy egyáltalán találkoztunk?
Senki se tudja milyen erős, amíg nem muszáj erősnek lennie.
Jusson eszedbe, hogy ami nem öl meg, az megerősít...
Ha a boldogság vendégszereplésre jön az életünkbe, igyekezzünk a legtöbbet kihozni belőle. Mert lehet, hogy nem marad sokáig, és amikor elment, nem borzasztó lenne azon rágódni, hogy boldogságra szánt időt végigidegeskedtük, hogy mi lesz, ha elhagy bennünket?
(Marian Keyes: Görögdinnye )
Utolsó kommentek