...
"Amikor leejtünk egy poharat, vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy asztal lába törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad. Azt képzelnénk, hogy olyan fontos, akkora zajt csap, hogy az egész világnak meg kellene halnia vagy legalábbis valamilyen ünnepélyes csendülés, gongütés, harangszó hallatszik. De nem. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról.
Ha ad is hangot, az belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsöndül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mnt egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmed rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad, és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki sem hallja.
.... viszont... ő látta, hogy a szívem összetört, és én is láttam rajta. Nem kellett beszélnünk róla, mindketten tudtuk. Nem járhattunk tovább a fellegek között, keményebb talajon kellett megvetnünk a lábunkat, hisz ott kell gyökeret eresztenünk.".
/Cecilia Ahern/
Utolsó kommentek