Régi leány levele

Magára várok,

jobb, ha tudja.

De persze jobb, ha nem.

Meg tudnám győzni, ha egyszer

közelébe férkőzhetnék.

Ha egy mozdulattal láthatatlanná változtathatnám

a személye körül gyülekezőket.

Örökké beszélnek, hadonásznak, lefoglalják,

fontoskodnak, elzárják az utat,

mely imádott lényéhez közelíthetne.

Szeretem a csontvelőmig hatoló kis villámokat,

melyeket remegős, búgós, édes hangjával

küld belém.

Közömbös mondatait én becézésnek érzem,

nem is tudja, hogy flörtöl velem?

Vagy nagyon is szándékosan

forgatja lassú tűzön a csontjaimat?

A távbeszélő drótjai is megolvadnak

amikor azt kérdezi:

Mondja, mit gondol a Duna-Tisza közének régóta aktuális szabályozásáról?

Ideje lenne lépni az ügyben, nem gondolja?

Óh, dehogynem, válaszolom,

és magamon érzem perzselő tekintetét,

ami nem hagy el azóta, amikor egyszer

három-négy fej fölött némi eszmét cserélhettünk.

Az a tekintet nekem reményt ad és

olyan fejlemények bekövetkeztét

ígéri mihamarabb,

melyeket most nem részletezhetek.

Noha bár nyugodtan részletezhetném,

hiszen ez a levél elküldhetetlen,

kizárólag a társasági illem szabályos

keretei között üzenhetek önnek

és ha nem látja szemeimben, micsoda

gyönyörűségekkel tépázhatnánk magunkat

ahelyett, hogy mindig csak a hazára gondolunk,

akkor sírjon.

...