.
A sors elé...
Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják,
hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az
élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyak-
kal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed
alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven ér-
zés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher,
ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni
a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félel-
mes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensú-
lya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más kö-
rülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke
ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délce-
gen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé,
a sors elé."
.
/Márai Sándor: A négy évszak/
Utolsó kommentek