Vénusz és Mars gyermeke

„A cikk- A férfi világa- elég hosszú, egész oldalas, benne jókora kép egy nagy csoport nőről. A férfi világa, alcíme: Aki vezér, mindent visz. Mit visz, tűnődik el Ari, majd olvasni kezd, és a szöveg már az ötödik sorban választ ad neki: egyértelmű, hogy itt a visz, ige azt jelenti, hogy kisajátít, megerőszakol, bántalmaz-nőket. Logikus, tömör, kíméletlen, meggyőző cikk a férfiak nők feletti uralmáról, az általuk kisajátított hatalomról, arról a hozzáállásról, amely úgy tűnik, születésünktől fogva jellemzi őket, benne van a történelemben, ott lapul a nyelvben, a slágerekben, a filmekben, a médiában és manapság még a számítógépes játékokban is. Bármerre nézünk, ezt látjuk, írja Sigga, folyton belebotlunk, beleütközünk, kicsiben és nagyban.” A nyelv hímnemű, és gyakran- anélkül, hogy észre vennénk-a nőkkel szemben foglal állást, megpróbálja őket kordában tartani. Ha egy nő komoly elszántságot és makacsságot tanúsít, akkor szemtelen. Ha egy férfi viselkedik elszántan és konokul, akkor hű önmagához. A nyelv gúnynevekkel illeti a nőt, ha megpróbál megszabadulni béklyóitól, kitörni abból a szerepből, amelyet a férfi erőltetett rá. A munkájában igyekvő és ambiciózus nőről előszeretettel mondják, hogy érzéketlen a gyerekek iránt, anyai ösztöne gyenge, ám ha egy férfi helyezi a családját a munka elé, akkor félig nőnek, rossz munkaerőnek, szerencsétlennek számít.

Tüzes egy cikk. Ari a tizenötödik sorhoz érve szinte már gyűlöli a férfiakat, pedig a nagyja még hátra van: az erőszak, az őrjöngés, a megbocsájthatatlan. Ez a nyelv, a kultúrában, a médiában, a slágerekben is beépült nézet, fölényt biztosít a férfiak számára. A helyzet kezdettől fogva kiegyenlítettlen, a legeslegtöbb adut a férfiak kapják, mintegy születési ajándék gyanánt. Az a meggyőződésünk pedig, hogy a fölény az övék, illetve a nőkről, mint címzettekről, mint alárendelt szereplőkről alkotott képük szintén gyakran megnyilvánul abban a zavarban , erőszakban és megbocsájthatatlan bűnben, amit a bántalmazás és az erőszak jelent.”

/Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk/