.
"Csillagnéző Fiú minden éjszaka lehullajtott az égről egy csillagot. Nappal hűvös barlangban aludt, csak alkonyatkor kelt föl, hogy sötétedésig még bejárja az erdőt, és megtalálja az éjszaka lehullott csillagot. Élhette volna mindenki életét, ihatta volna a források vizét, amit ittak az őzek és a szarvasok, ehette volna az erdő gyümölcseit, bolyonghatott volna a hatalmas fák között, vagy gyűjthetett volna télire is, de nem...Csillagnéző Fiú minden sötétedésig csillagot keresett a Földön; füvek, virágok között és a bokrok ágain. Amikor készülődni kezdett a sötét, hogy beborítsa az erdőt, Csillagnéző Fiú fölment a legmagasabb dombra, és várta, hogy feltűnjenek az égen a csillagok. Hanyatt feküdt a fűben, végigpásztázta szemével az eget, megnézett külön minden csillagot, aztán kiválasztotta azt az egyet, melyet le akart hívni magához azon az éjjelen. Attól kezdve a többi csillag számára nem is létezett. Csak azt az egyet nézte szüntelenül, fényes karikákkal a szembogara körül. Hívta a csillagot, a legszebbiket aznap, de a csillagok nem adták könnyen magukat. Hívták ők is a Fiút, szólították, kérték, s így hol a Csillagnéző Fiú állt föl, s tett néhány lépést a csillag felé, hol azok billentek ki a helyükről, ám nyugalom már nem volt közöttük: a kiválasztott csillagnak és a Csillagnéző Fiúnak találkozni kellett. Minden éjjel a Fiú szeme győzött, minden éjjel ő volt erősebb így hívott le magához sora egy-egy gyönyörű csillagot. Az még szikrázott egyet idelent, aztán kihúnyt, nyomát sem látta ezután senki. Hiába volt hát erő, zuhanás, szikra, Csillagnéző Fiú és a csillagok mégsem találkoztak. Boldogtalan volt emiatt a Fiú, s egyre nagyobb szenvedéllyel kereste a Földön a lehullott csillagokat; kereste a hegyek között, a völgyekben, folyók medrében, fák tövében, fű alatt, moha alatt, de sehol nem talált rájuk. Amiről azt hitte, hogy csillagdarab, nem volt más, mint üveg, vagy fényesre csiszolódott kő, káprázatos ásvány...Csillagnéző Fiú így lett egyre boldogtalanabb. Csillagkereső alkonyi útján a csillagok helyett egyszer furcsa tekintetű, fekete lányra akadt. A folyó mellett ült, s amikor a Fiúra nézett, a Fiút épp úgy elbűvölte a szeme, mint az éjjeli csillagok. Mert szép volt a lány szeme, benne volt a tavasz, nyár, tél és ősz, a legvadabb vízesés és a legszelídebb patak. Nem is tudta róla levenni a tekintetét, ám bárhogy is hívta, csalogatta, a lány mozdulatlan maradt. Csak ült a folyó mellett, a sűrűágú fűzfák alatt. Végül Csillagnéző Fiú indult el feléje, s ment hozzá egyre közelebb, másnap még közelebb, aztán még közelebb, de azért sohasem egészen közel. Amikor lement a Nap és szürkülni kezdett az ég, Csillagnéző Fiú hátat fordított a lánynak, fölfutott a dombjára, megvárta, amíg följönnek a csillagok, kiválasztotta a legszebbet, és lecsalogatta az égről. És másnap ugyanígy ment keresni, mint eddig, de egyre rövidebbek lettek a csillagkereső útjai, s egyre több időt töltött a lány közelében. Minden útja ide vezetett vissza, egyre közelebb ahhoz, kinek szeme még a csillagokra is hasonlított. Egy őszi éjjelen, mikor már messzebbről látszanak a csillagok, Csillagnéző Fiú az égen megtalálta azt a csillagot, mely éppúgy hasonlított a lányra, mit az őrá. Megremegett, jobban mint bármikor, s már nem is csak némán hívta, hanem szólítgatta, kérte, de hiába, a csillag egész éjszaka mozdulatlan maradt. Körülötte már halványodtak a fények, foszladozott a Hold karéja, amikor az őszi csillag mégsem bírta tovább, s elindult az égen. Csillagnéző Fiú sohasem látott ilyen zuhanást! Szikrázó ívével, ezüstöt fényével, olyan volt a csillag, mintha táncolna, végigtáncolná az eget... A Fiú csak nézte-nézte, és észre sem vette, hogy körülötte csillagporos lesz az erdő, csillagporosak lesznek a fák, a bokrok, s azt sem vette észre, hogy csilagporral lesz tele az ő szeme is. Mély és hosszú álomba merült... Csak akkor ébredt föl, amikor már rég lement a Nap. Eszébe jutott az éjszakai csillag, s a csillagról a lány szeme, fölugrott, futott a folyóhoz, rohant hegyeken át, de mire odaért, a fűzfa alatt már senkit sem talált, csak csillagporral átitatott puha földet, s a lány helyén, a fűben egy csillagformájú, apró virágot. "
/Ez a mese az Boldizsár Ildikó :Amália álmai - mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról c. könyvből való /
Utolsó kommentek