Vénusz és Mars gyermeke

...

VESZTESÉG

 

.

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, el-

vesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket

olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajta-

kapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, vala-

milyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit

elvesztettem.

Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az

álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás mel-

léktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap

hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tü-

neménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság

mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.

Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért

kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

.

/Márai Sándor/

...

Mindent tudunk...

.

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

.

/Nemes Nagy Ágnes/

...

"A szeretet az a kulcs, amelynek idővel egyetlen zár sem tud ellenállni, de türelem nélkül ez is könnyen beletörhet a zárba."

.

/Simon András/

...

MINT KŐDARAB...

.

Mint kődarab, útszélen

fekszem,

már nevemet is

elfelejtem,

nem vagyok az,

aki voltam,

kő-könynyem hull

itt a porban.

.

/Várnai ZSeni/

...

Amikor ...

.

Amikor mellőzve vagy minden

És mindenki által, csak ritkán és

Érintőlegesen találkozol a nagyvilággal,

Működsz mint a gép, majd leállsz,

Szünetelsz és folytatod ott, ahol

Éppen abbahagytad, mindegy hogy

Akartad-e vagy nem akartad.

A főztöd finom, a gyerek tiszta,

konyha felmosva, megtanítottad

Petőfit és Aranyt, a tárgyat és az alanyt.

Bevásároltál, cipeltél és néha-néha

Elmerengtél azon, hogy mindez mire jó,

- ez az áramló, cseppfolyós depresszió -

Az ünnepeket nem várod, mert üresek,

Hamisak, a csillogás alatt fájnak,

Otthonod nincs, csak lakásod,

Hajlékod, kuckód, netán házad.

- süllyedsz a létbe mint légy a pépbe -

Az öröm már csak ál-öröm,

A bánat viszont védjegyes bánat,

Felsebzi a szó s a csönd egyszerre a szádat.

Az illúziók eloszlanak:fércelt fellegek,

Marad a csupasz, nyirkos éj hűvöse

S a szikkadtan remegő reggelek.

Állsz a semmi szegletén, mint egy peronon,

S melletted a vágy, a tiltott, hirtelen eloson.

Ki vagyok? Miért vagyok? kérdeznéd,

De már senki sem szólal, nem felel,

Az Isten is mellőz, hátat fordít,

S mint kóbor eb, riadtan elszelel.

.

/Cseh Katalin/

...

"Gyakran mondják, bármi az igazság mindenki azt látja, amit akar. Egyesek talán lépnek egyet hátra és rájönnek, hogy egész végig ugyanazt a képet nézték. Egyesek meglátják, hogy a hazugságaik megfojtják őket. Egyesek pedig, meglátják, ami végig ott volt. És vannak azok, akik olyan messzire szaladnak, amennyire csak tudnak, hogy nem kelljen szembenézniük önmagukkal."

/Gossip Girl/

...

"Mind emlékszünk a gyermekkori esti mesékre. A cipő illik Hamupipőkére, a békából királyfi lesz, Csipkerózsika felébred egy csóktól. Egyszer volt, hol nem volt, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tündérmesék, amolyan álmok Csak az a baj, hogy a tündérmesék nem válnak valóra. Azok a mesék, amik egy sötét viharos éjjelen kezdődnek, és rettenetesen végződnek, vagyis a rémálmok, azok általában valósággá válnak. Aki kitalálta a boldogan élnek, míg meg nem halnak frázist, egy jó nagy seggberúgást érdemelne."

.

...

"Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei! A mi emberéltünk más osztódással igazodik, és a sorsunk - mint valami mappán - kényére kirajzolja a gránicokat. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem, beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra: "Bizony, hull a levél, hidegedik! Nemsokára fűtünk!" Vagy sóhajtottam nehéz közönnyel az égre: "Haj, esős nyár van! Tavaly szebben nyílt a leander!" Vagy ezt: "Itt van megint a karácsony; ez is, az is kellene!"... Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt! Megőröltek, elnyűttek engem az évek! De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok! Most már nem is tűnődöm rajta, hogy hol hibáztam el. Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez. Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált."

.

/Kaffka Margit: SZÍNEK ÉS ÉVEK/

...

Napfényjáték tükörben...

.

Kevés és könnyen hervadó,

Gyöngéd, kicsiny és megható

A ragyogásom, ami jön még,

Amit én százszor megköszönnék,

Mert átlép minden sanda átkon,

Jön és pazarlón fénnyel átfon,

Játékosan behint arannyal,

Hogy olyan legyek, mint az angyal.

.

Majd hirtelen lehúny a fényszem,

Már másra néz, már rám soha,

Hazug nap hamis mámora:

Tükör volt egy gyermek kezében.

.

/Lányi Sarolta/

kép

...

"Próbálta elfojtani feltörő könnyeit, próbálta lenyelni a gombócot, amely a torkát szorította, próbálta elfojtani a gondolatait, amelyek elönteni készültek mindent. Úgy érezte, az egész világgal meg kell küzdenie, hogy a számításait keresztül ne húzzák. Küzdött azokkal, akik engedély nélkül a világába léptek. (...) Úgy érezte, egész élete csak küzdelem és küzdelem és küzdelem. És most itt ül, és még a saját érzelmeivel is meg kell küzdenie. Úgy érezte magát, mintha száz meneten lenne túl, mintha ellenfelei minden ütése, rúgása célba ért volna. Elfáradt. Az izmai fájtak, a védekezése szétesett, a sebei pedig nem gyógyulnak már olyan gyorsan."

.

/Cecelia Ahern/