Vénusz és Mars gyermeke

...

Levélrészlet...

.

Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.

Nem lelem a hidat.

Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.

Épségben.

Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.

Senki. Jó lenne sírni.

Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.

És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.

Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:

kellesz.

Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.

Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,

mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.

.

Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.

Menni egyedül.

Jó messze.

Jó lenne a friss széna illata,

és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.

Megkérdezni, mivégre tette útját.

Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,

mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

.

Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,

párás, fojtogató napok,mikor egy hintaszékben ülni volna jó.

Ez most minden vágyam.

Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.

Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.

Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.

Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,

úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.

Egy hintaszék.

Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,

mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.

És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,

mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.

Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.

Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,

A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:

végig ott lapult a markomban.

Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.

Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,

vállraborulós fajta,

mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,

mert részletek helyett az egészet akarom,

mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,

. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,

a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.

Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,

mert gyengévé tesznek.

Ilyen vagyok, sőt.

.

/Boda Magdolna/

...

„ - Az életet leginkább egy olyan lottójátékhoz hasonlítanám, ahol csak a nyerőszámok láthatók..

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy akik veszítettek a létért folyó küzdelemben, már eltűntek.A Földön élő valamennyi növény- és állatfaj mögött több millió év során kiválasztott „nyerőszám „ áll. A vesztes számok pedig...nos , azok csak egyszer voltak láthatók. Ma nem található a Földön olyan növény- vagy álltfaj, amelyet ne nevezhetnénk nyertesnek az élet nagy lottójátékában.

-Mert csak a legobbak kerülnek ki győztesen."

.

/Jostein Gaarder/

.

Mostanában olyan az lelkem , mint egy hullámzó tenger.

Az élet vizén nem is olyan egyszerű a közlekedés .Sodródom, majd hánykolódom s közben van időm gondolkozni. Lehet, hogy nem a megfelelő bárkát építettem,s időközben hajótörést szenvedhetek ? A feje tetejére állhat  a világ, akarom mondani a bárka, s én kapaszkodnék az első szalmaszálba is, de üres a látóhatár...egy teremtett ladik nem sok, de annyi sincs.

Szükség van -e a rosszra? Biztosan kell- e? ...erre én mindig azt válaszoltam, igen. Kell, hogy értékelni tudjuk a jót, vagy hogy erőt adjon , hogy visszatérhessünk a kevésbé jóhoz, ha már nem lehet a miénk a legjobb.

Ha marad még erőnk és időnk felkapaszkodni az első közelgő hajóra, talán megmenekülhetünk.De mi van, ha ez egy kalózhajó ???

...

"A testek emléke él bennünk és világít. A testek emléke, melyeket ismertünk, a szerelemnek, az ösztönnek e nyersanyagjai, melyekből a vágy és a képzelet pillanatokra remekműveket mintázott. Emlékezem a gőgös, a jókedvű, a közönyös, a jeges, a forró és gyermekes, az együgyű és bámészan önfeledt, a szerény és szolgálatkész, a pezsgőízű, villanyos remegésű, a nyugodt és fölényes, a csontszínű, hószínű, négerfogszerűen vakító, naspolyabarna, fahéjszagú, remegő és gőgös testekre. Emlékezem testekre, melyek úgy váltak elő a ledobott ruhák kárpitja mögül, mint a tenger a ködből. Emlékezem testekre, melyek a meztelenség vallomásában libabőrösen dideregni kezdtek, emlékezem komolytalan testekre, melyek méltóság, áhítat nélkül mutogatták magukat, emlékezem testekre, melyek úgy hatottak csak, mint a bányászok meztelensége hat a tárnában, viheder és kőomlás veszélyei közepette.

Minden ember - férfi és nő - cipeli ezt az emléktárat.

Mindebben van valami tilos és fenséges, valami isteni és mészárszékszerű, valami a műtőből és valami az üdvözülésből. Hajolj meg, ember, mélyen, mélyen, mert húsból és vérből vagy, mert tested van. Aztán egyenesedj fel, magasra, egészen magasra, mert tested van, melyet

Isten saját képére alkotott. Gondolkozzál, emlékezzél, hajolj a földig, egyenesedj az égig. Lám, ez az igazi testgyakorlat."

.

/Márai Sándor/

/Tarpataki Károly olajfestménye/

.

"Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emlékezem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra, hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akartam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére, mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezem a fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egy régi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezem az örömre is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogy egy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dőzsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre emlékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhány esztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy az ember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Így halunk meg egymás számára. Először egy telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott. Aztán minden."

/Márai Sándor/                                     

...

Másodszor...

.

Mikor másodszor születtem,

csillagok sírtak helyettem.

Szél-szigony támadt, nevettem.

Gyöngyfolyó hívott. Követtem.

.

/Pinczési Judit/

...

A gondolatok, amiket nem mondunk ki, nem vetünk papírra,elszállnak akár a pillangók...

.

"Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gondolat, mint a pillangó - de te éppen másra figyeltél. Valaki beszélt, valamire vágytál, valami kínzott vagy elfoglalt. S mikor utánanéztél, már elröppent a gondolat, mint a pillangó. Ezért tanuld meg, hogy gondolkozni nem is lehet elég figyelmesen. Nem élhetsz eléggé készenlétben, ha gondolkozni akarsz. Mert néha megvillan az a kis ötlet, mely nem éppen világraszóló; talán csak tetszetős, valami, amit érdemes óvatos ujjakkal megragadni, gombostűre fűzni és üveg alá állítani, örökre; s ha nem figyelsz oda, továbbrepül ez a színes semmiség, s nem tér vissza soha többé, s üresebb és szegényebb lesz a világ. Te csak figyelj, akármit beszélnek is körülötted. Figyelj a pillangóra, amint átlebeg az értelem fénysugarán, villogva, himbálva és táncolva, s ne légy soha lusta, fáradt vagy közömbös, kinyújtani utána kezed."

/Márai Sándor: Pillangó/

...

Mert nem csak magadnak születtél

Ünnep lett születésnapod

Kerestelek, mint őszidőben

didergő csillag a napot.

.

 

Nem tudtam, te is arra vártál

(állig begombolt egymagad),

hogy felfedezd a sivatagban

vándorló szomjas társakat.

.

 

Nem mondtad, alig mosolyogtál,

csak égig érő vágyaid

csapkodtak hűvösen, kimérten

őrizve szíved álmait.

.

/Csanád Béla/

 

...

MESE ELALVÁSHOZ

.

Esténként a székre teszem

Sorsom, mikor levetkőzöm.

Csupasz vagyok, két tenyerem

Között halottaid őrzöm.

.

Lefekvéskor végzetedet

A fogasra felakasztod,

Összefonod két kezedet,

Ne lássák, mit rejt, az arcot.

.

Könyörgésre kulcsolt kézzel

Önmagunkból szabadságra

Így menekülünk elégszer

Álomlázas éjszakába,

.

Ahol megtörténhet minden,

Felöltöztetnek a vágyak

Sóhaj-boltíves teremben

Királynőnek és királynak,

.

Kik hol járnak kéz a kézbe,

Rügy fakad a száraz tőből,

Ám az út feléhez érve

Mind a kettő visszahőköl,

.

Mert bár húsz körömmel tépjük

Bűntudattól sárga lombját,

Kidönteni mégis félünk

Kertünkben a tilalomfát.

.

/Kiss Judit Ágnes/

.

.

"Kinyújtottad a kezed egy tojásért, és a sors egy skorpiót tett bele? Ne háborogj, szorítsd össze keményen az ajándékot, hadd szúrja át a tenyered. Ne törődj vele! A kezed és a karod megdagad ugyan, és még sokáig reszketni fog az elszenvedett kíntól, ám az összeszorított skorpió elpusztul idővel, s te megtanultad a nagy leckét: hogyan kell tűrni egyetlen zokszó nélkül! Ha túléled a próbát - mondják, van, aki belehal -, életed hátralevő részében erősebb, bölcsebb és sebezhetetlenebb leszel. Ezt talán még nem tudod a próbatétel idején, s így nem meríthetsz bátorságot a reményből. A természet azonban, amint már utaltam rá, színlelést parancsol - színlelést, amely eleinte gyakran könnyed, vidám arcot mutat, aztán, az idő múlásával, sápadt szomorúsággá szelídül, végül elmúlik, és csak hasznos, nyugodt beletörődés marad utána, amely nem kevésbé erőt adó attól, hogy félig-meddig keserű. Félig-meddig keserű? És ez baj? Nem, legyen csak keserű, a keserűség frissítő erő. Nagy szenvedés után édes, szelíd erőt hiába keresel magadban, ne is beszéljünk erről - ez önámítás. A kínok után rendesen fásult kimerültség következik, ha marad valami erő bennünk, ez jobbára veszélyes erő lesz: halálos, ha igazságtalansággal kerül szembe."

 

(Charlotte Bronte)