Vénusz és Mars gyermeke

.

"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez!
A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja?
Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."

/Márai Sándor/

"Akkor azonban már tudtam, hogy ha vége szakad valaminek, akár rossz volt az, akár jó, mindenképpen űr marad a helyén.
Ha rossz volt, az űr magától is megtelik.
Ha jó, akkor csak úgy lehet megszüntetni, ha a helyébe az ember valami jobbat talál."

/Hemingway/

.

Tollas kis jószág a `remény`

Lelkünk ágára ül,

Fújja szövegtelen dalát,

És sohasem némul el.

.

Emily Dickinson

.

.

Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.

.

Hiába akarlak letörni szivemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

.

/Sárközi György/

.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.

/Gyóni Géza/

.

Különös ruha...

.

Szenvedésed
Isten-adta ruhád.
Először sehogyan se illik rád.
Úgy találod, hogy nagy neked.
Belenőhetsz, ha békén viseled..

.

S ha Isten ráteszi áldó kezét,
erőt arra is ád,
hogy úgy viseld végül a szenvedést,
mint drága ünneplőruhát.

.

/Csóri Sándor/

.

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,

csak te magad gondoltál ki engem,

kép vagyok csak és tiéd örökre,

magad varrtál fehér függönyödre.

.

Jó lenne a sorsot félrevetni,

álmod pelyhén újra megszületni.

Ha álmodban újra-élni tudnék,

kicsit sírnék

hogy csicsígass,

kicsit rínék

hogy babusgass,

aztán csöndben megint elaludnék.

.

/Weöres Sándor/

.

"Bújhatsz álarc mögé, de vigyázz... más is megteheti. Nem csak neked lehetnek titkaid."

(Skins c. film)

"Talán nem csak teveled történik. Lehetséges, hogy éppen az a sors méretik a nőkre, hogy fokozatosan elveszítsék az ÉN-t, avagy inkább föladják, mert kell bennük a hely az Ő-nek. Féjnek, gyereknek, egérnek, kutyának, hangyának... szeretőnek. Visszatekintve megállapíthatod, minden adandó alkalommal háttérbe szorítottad tenmagad, szabad utat adván valaki másnak."

/Vámos Miklós/