...

"A testek emléke él bennünk és világít. A testek emléke, melyeket ismertünk, a szerelemnek, az ösztönnek e nyersanyagjai, melyekből a vágy és a képzelet pillanatokra remekműveket mintázott. Emlékezem a gőgös, a jókedvű, a közönyös, a jeges, a forró és gyermekes, az együgyű és bámészan önfeledt, a szerény és szolgálatkész, a pezsgőízű, villanyos remegésű, a nyugodt és fölényes, a csontszínű, hószínű, négerfogszerűen vakító, naspolyabarna, fahéjszagú, remegő és gőgös testekre. Emlékezem testekre, melyek úgy váltak elő a ledobott ruhák kárpitja mögül, mint a tenger a ködből. Emlékezem testekre, melyek a meztelenség vallomásában libabőrösen dideregni kezdtek, emlékezem komolytalan testekre, melyek méltóság, áhítat nélkül mutogatták magukat, emlékezem testekre, melyek úgy hatottak csak, mint a bányászok meztelensége hat a tárnában, viheder és kőomlás veszélyei közepette.

Minden ember - férfi és nő - cipeli ezt az emléktárat.

Mindebben van valami tilos és fenséges, valami isteni és mészárszékszerű, valami a műtőből és valami az üdvözülésből. Hajolj meg, ember, mélyen, mélyen, mert húsból és vérből vagy, mert tested van. Aztán egyenesedj fel, magasra, egészen magasra, mert tested van, melyet

Isten saját képére alkotott. Gondolkozzál, emlékezzél, hajolj a földig, egyenesedj az égig. Lám, ez az igazi testgyakorlat."

.

/Márai Sándor/