Vénusz és Mars gyermeke

LEVÉL ANYÁHOZ

Anya, én magam sem tudom, mi történt velem,
Hirtelen nagy lett a szám és hosszú a kezem,
Még a hangom is megváltozott,
Pofákat vágok és ugrándozok
Még akkor is, amikor tudom,
Nem volna szabad,
S néha az elfojtott nevetéstől
Rázkódik velem a pad...
Anya én sem tudom, mi lett énvelem,
De már nem tudok megülni csendesen,
Mindenről eszembe jut valami más,
Nehezebben megy a tanulás,
Időnként csak úgy ábrándozom a könyv fölött,
Máskor meg mindenkit fellökök,
Idétlenkedem, mondják, akik látnak,
És én is inkább látom magam valaki másnak
Mint kedves, jó gyereknek,
Aki régen annyira örült minden apróságnak,
Cukornak, perecnek...
Most mindig valami más kell,
Divatos ruhák, pénztárca sok pénzzel,
tudom, jobb lenne lenni jónak, megint kedves
szófogadónak,
Nem értem, miért nem jön ez össze,
Ó, jöjjön már valaki, s újra töltse
Fejembe azt a sok-sok illemszabályt
És tanácsot, amit tőled kaptam,
Mióta csak vagyok neked...
Mert ez mind valahogy most elveszett,
S félek nagyon, hogy mit szólsz ehhez...
Anya én sem tudom, meddig tart ez, mi lesz,
De azt éreznem kell, hogy szeretsz,
Szeretsz, szeretsz, nagyon, nagyon,
Még jobban talán, mint egykoron,
S éreznem kell, hogy türelmed végtelen...
Anya, köszönöm, hogy segítesz nekem!

./Kálnay Adél/

"A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm."

 .

/Wass Albert/

"A bánat olyan, mint egy hosszú, kacskaringós völgy, ahol minden kanyarulat vadonatúj tájat rejthet. Ám korántsem szükségszerűen. Néha a meglepetés lényege éppen abban rejlik, hogy ugyanolyan vidéken járunk, mint amiről azt gondoltuk, hogy már mérföldekkel magunk mögött hagytuk. Az ember ilyenkor elálmélkodva szétnéz, hogy a völgy vajon nem egy körbe vezető árok-e. De nem az! Vannak ugyan visszatérő részletek, de a sorrend nem ismétlődő."

/Clive Staples Lewis/

" Az, hogy nő vagyok, az alapvetően egy érzés. Ha senki nem érezteti velem, hogy nő vagyok, akkor egy idő után már nem is vagyok nő. És az rossz. Vagy legalábbis furcsa.

Mert, ha nem vagyok nő, akkor már semmi sem vagyok."

/ Petőcz András: Másnap /

" A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:

– Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? (…)

– Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki. "

/ Márai Sándor: A négy évszak /

    Ágai Ágnes: Télvíz

    Hideg van. Szürke ég.

    Egymáshoz bújó, fázós fellegek.

    A Nap hivatalos ügyben

    tárgyalásra ment.

    Ülök a szobában.

    Két deci forró szeretetre vágyom.

"A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp."

 .

/Márai Sándor: A négy évszak /

" Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik. (…) Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, „ok” és „hiba” nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz."

. 

/Márai Sándor: A négy évszak/

"Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel."

.

/Márai Sándor: A négy évszak/