Vénusz és Mars gyermeke

A tavasz játékai...

.

Ó tavaszi játszadozás

a partokon, a réteken!

Szerelmet hajszol a legény,

lányban szunnyad a szerelem.

Ó röpke labda, lenge tánc,

a tavasz gyilkos bársonyán

rosszul alszik a szerelem,

mocorog, ébredni kíván.

Lányban szunnyad a szerelem,

gomolygó hajfürtjeiben

melyekről pattogzik a fény

ahogy üllőn parázs terem,

ravasz varázs-lepleiben

miket cifrára fest a fény;

álomi tarkaság a lány,

mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,

szénserpenyő-szemeiben

hol felgyúl és kihúny a tűz

de mindig rejtve kényesen;

lányban szunnyad az ölelés,

ringatózó karjaiban

hol a toll-bábú üldögél,

hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőrei

vér-erek dörgő dobjai

két külön tűzvész kanyarog

egymást akarja oltani,

két szerelem egymás felé

kígyózik mint a gyűlölet

s az ősökkel telt temető

susogva bíztat, integet.

Ó a hínáros férfi-szem

ó a homályos nő-sikoly

mikor tavasz indái közt

két test először összeforr,

ott a fehér kút angyala

vonaglik, meghal csöndesen

s jövendő koporsók hada

nyüzsög sötéten, férgesen.

Lányban szunnyad a méz, a tej,

övé lesz konyha, kamara,

cukorral, dísszel telt fenyő,

fosztja férj, gyermek, unoka.

Lányban dereng az éjszaka

minden hulláma, csillaga,

csípője urna-íve közt

a virrasztó halál maga.

Ó a közös kétféle vágy

vakon egymás felé szalad

egyetlen cérnaszál-hídon

és a híd mindig leszakad!

Ó tavaszi játszadozás,

egy érintés a lomb alatt,

belőle mennyi könny fakad

és nem lehet és nem szabad!

.

Bűvölő...

Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül,
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül,
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

.

/Jevgenyij Jevtusenko/

...Illyés Gyula fordítása

.

Figyelj rám, mintha jel volnék,
Keress úgy, mintha nem volnék,
Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék,
Fizess úgy, mintha szolgálnék,
Evezz úgy, mintha tó volnék,
Melengess, mintha jég volnék,
Etess úgy, mintha éheznék,
Itass úgy, mintha szomjaznék,
Olvass úgy, mintha vers volnék,
Halgass úgy, mintha dal volnék,
Szeress úgy, mintha jó volnék.

(Nagy Bandó András)

Becéző ujjad...

Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.

.

/Török Sophie/

Nem hihetted...

Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?

/Török Sophie/

RILKE:
A CSEND

.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

/Tandori Dezső fordítása/

"A szerelem (...) olyan, mint a felhők az égen, mielőtt előbújik a nap. Nem érintheted meg őket, jól tudod, de érzed az eső illatát, a virágok és a szomjas föld örömét egy forró nap után. A szerelmet sem tudod megérinteni, de érzed a boldogságot, amely mindent áthat."

/Anne Sullivar Macy/

"Ha esik az eső, minden bevonalkázolódik: a bútorok, az arcod, az ablak, a háztető, a fák. Ha esik az eső, lecsurognak a hegyek, és odaömlenek a lábad elé."

/Ágai Ágnes/

"Először, valamikor régen, boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a nap, vagy esik az eső."

/Márai Sándor/

.

"Abban az életkorban, amikor a lélekben még van elég fiatalság ahhoz, hogy bánkódni tudjon és távoli reményeket táplálni, amikor még a nőben többet tud látni a nőnél, nem a legnagyobb boldogság-e, ami férfit érhet, úgy szeretni, hogy egy fehér kesztyű érintése, a kedves hajának futó illetése, egy mondat elhangzása, egy röpke pillantás elfogása mélyebb örömmel töltse el, mint aminőt a viszonzott szerelemben való legszilajabb egyesülés adhat? Innen van, hogy csupán az eltaszítottak, a rútak, a szerencsétlenek, a titokban szeretők, a félénk nők és férfiak ismerik azokat a kincseket, amelyeket az imádott lény hangja magában rejt. Minthogy a forrósággal telített levegő remegésének eredete és törvénye a lélekben magában van, a szívek közt oly föltarthatatlanul teremt összhangot, a gondolatokat oly tündöklően idézi fel és annyira őszintének hat, hogy a hangnak a legkisebb elhajlása gyakran egész feloldódást rejt magában. A szerelem benne remeg a hangban, még mielőtt a tekintet elárulná."

/Honoré de Balzac /