Vénusz és Mars gyermeke

"Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett. "

/Cecelia Ahern /

"Egy domború és egy homorú lencse összetapad. Édes egység. Ne legyen kettő, csak egyetlenegy: s egyetlenegy a kívánt öröm és a hozott bánat. Közlekedjetek egymásban titok nélkül!

Köszörült ollóval szétvágni a feszülő acélszálat! Vagy fejszecsapással összezúzni az akadályt. Nincs ügyeskedés a választásban.

Férfi és nő: egység és mégsem. Férfi és nő: minden titok. Nem ismerjük a legfelső szándékot..."

/Jókai Anna/

"Az érzésre feszült gondolatok
most pattanó húrrá pengenek
s egy szívdobbanásra ráölelve
mint vágy-verte dallam, zengenek.

Majd hosszú sóhajra hangolódva
elszállnak utánad messzire.
Én mindig tudtam: Hiányzol majd,
de sosem hittem, hogy ennyire..."

.

/Kormányos Sándor/

.

Magányosság erdejében

.

"Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk."

Erich Maria Remarque: A diadalív árnyékában (részlet)

.

"A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. S mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik ki tudja mikor, titkon fogamzik. Tán amikor lát egy csillagot, vaj amikor hozzáér egy napsugár. S akkor dobban meg valami... s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, szép észrevétlen."

Tamási Áron: Énekes madár (részlet)

Kegyelem...

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

.

/Reményik Sándor/

Emlék...

.
Egy arc fölbukkan néha a homályból,
Hová eldugta őt a feledés,
Egy régi társnak arca, aki bátor
Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek
Feléd ragyognak ismét hirtelen,
Fölzendül elnémult szavak zenéje
És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra multad,
Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...
A feledés homályából kibukkan
Egy régi arc és feléd mosolyog.

.

/Juhász Gyula/

.

Erő a simogatáshoz...

.

Törékeny, szelíd álmainkra:
vigyázzunk, kedvesem, magunkra.
Csak ravaszság kell bármi máshoz,
de erő a simogatáshoz;

tudjunk e béna alkonyatban
elvegyülni egy hajfonatban;
csak nevetés kell bármi máshoz,
de mosoly a simogatáshoz;

szájunk íze ecetté váljon,
ölelésünk öröme fájjon,
ha, mert másutt szoktatnak máshoz,
nem bújnánk egy simogatáshoz;

mert kenyér kell a jóllakáshoz,
napsütés kell a sárga nyárhoz,
mert dallam kell a daloláshoz,
s szabadság egy simogatáshoz.

/Fábri Péter/

Csodára várva...

Fájdalmaink közt botladozva
rohanunk által az életen,
félvakon tapogatózunk,
hogyha szemünk látni képtelen.

Tétova álmaink nyomát
követjük halkan, félszegen,
bádogkeblünk üresen kong,
reményünk mégis végtelen.

Behunyt szemmel futunk tovább
nem nézünk egyszer sem hátra,
nyűtt lelkünkben vágy bitangol
csavarog, csodára várva.

Kócos üstökünk szél cibálja
züllesztené a vak hitet,
valahol Óz a nagy varázsló
majd nekünk is ad egy új szívet.

/Kormányos Sándor/