Vénusz és Mars gyermeke

"Rejtve mindenkitől
egy szál magammal
kiülök a világ
legkeskenyebb peremére
szeretni a napot
és azt a valamilyen
apró titkot
ami tegnap csak úgy
kiosont és nélküled hagyott..."

/Csurai Zsófia/

Pille...

Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
mely most erre röpül, egymásra ájult,
őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
a méz örömével, szárnyait veregetve
ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

/Kosztolányi Dezső/

AMIKOR NEM VAGY ITT...

.

Amikor nem vagy itt: fázom,

és belebújok a köpenyedbe,

magambaszívom a dohány

és borotvahab szagát,

kinyitom az aktatáskádat,

kezembe veszem a tollat,

és a jegyzetfüzetet,

aztán lefekszem az ágyba,

és testednek helyet szorítok,

leoltom a villanyt,

végiggondolom, milyen is volt

a veled előtti korszak:

várakozás valami

biztos bizonytalanra,

arra, hogy jössz,

és hogyha elmégy,

én is fázni fogok,

és belebújok a köpenyedbe,

magambaszívom a dohány

és a borotvahab szagát,

kinyitom az aktatáskádat...

Tehát a tárgyak?

Vagy a tárgyakban rekedt mozdulatok?

Kesztyűdben ujjad hív,

sáladon a kockák felnevetnek.

Amikor nem vagy itt,

olyan töményen vagy velem,

hogy átforrósodom.

/Ágai Ágnes/

.

Ölelte éjszaka. Szenvedélyesen. Ő pedig odaadó volt. Odaadó és játékos. Merészen játékos. Nem tudták abbahagyni. Semmi sem volt elég a másikból.

Reggel hiába kereste maga mellett az ágyban. Időbe telt, mire kitisztult a feje. Egyedül volt - elváltférfi-sors -, ugyanúgy, ahogy este, közel az éjfélhez, lefeküdt. Hát persze. Álmodta az egészet. Az első csóktól az utolsóig. Azt is, mikor Olga azt a néhány gombot leküzdötte, hogy karját az inge alatt körbefonhassa a meztelen derekán. És most hiába keresi a szemével a harisnyanadrágot is a fotel karfáján. Pedig rövid röppálya után ott landolt, emlékszik határozottan. A gyapjúszőnyegen nyoma sincs már a fekete fehérneműknek. Egyedül az ágya. Az olyan, mint a csatatér. Hát nem történt meg? Hiszen egész éjszaka....Vagy ez sem igaz? Hogy egész éjszaka? Ez sem úgy volt? Csupán néhány perc, ennyi lehetett? Az asszony illatát viszont határozottan érezte. És a fáradtságot is a tagjaiban. Megbolondultam, gondolta, komplett hülye vagyok.

Alig másfél órával később aztán szembejött vele Olga. A munkahelyén, a folyósón. Mosolygott, így szokta. Továbbment, a harmadik ajtóig. Ott maradt viszont, ott időzött még az illata. Parfüm és Olga. Olga és parfüm. Így együtt. Mint éjszaka. Őrület, mennyire az.

Egyáltalán nem ment a munka. Az ajánlatkérő levél - máskor egy órácska - egész délelőtt nem tudott megszületni. Álmos is volt, csalódott is. Olga feltűnt kétszer. Jött, kért egy- egy szignót, távozott. Fél éve érkezett az osztályra. Próbaidő, három hónap. Jól teljesített, pontos volt, megbízható, önálló is a megkívánt és megengedett határig. Véglegesítették.

Korrekt viszony volt közöttük. Igazából semmi viszony, ha a férfi-nő mezőben vizsgáljuk. Semmi összenézés, semmi felszikrázás, ahogy oly gyakran előfordul. Félreérthető mozdulat, félreérthetetlen mondat. Semmi. Olga csinos, a legcsinosabb fajtából, de kacérság nyomokban sincs benne, vagy ha van, leplezi. Titkolja. Igazából nem is érti, miért pont ez a tartózkodó asszony az, akit ölelt álmában. Micsoda rejtőzködő, önmaga előtt is eltitkolt vonzalom, vágy munkál benne. Valahára végzett a levéllel, hagyja most pihenni, gondolta, egy kávé után ellenőrzi majd, kínos lenne az angol üzleti partner előtt, ha hibás volna nyelvtanilag.

A büfében - nagy rendező az élet - épp Olga mögé zárkózott föl a kávéfőző gép előtti sorban. A háta is mosolygott az asszonynak. Fizettek, semmi okot nem láttak arra, hogy külön asztalt keressenek. A kávé forró volt, kortyolgatták. Miután sorra vették a klímaváltozás legutóbbi, aggasztó fejleményeit - maga sem tudja miért -, hirtelen megkérdezte:

- Hogy aludt? Álmodott valamit, Olga?

Az asszony keze megállt a pohárral, a szája felé, félúton. És elpirult, homlokától a blúza kivágásáig. Menthetetlenül, fékezhetetlenül. Árulkodóan. Leleplezően.

- Pardon. Ne haragudjon, Olga.

- Ó, nem - szólalt meg végre az asszony. Semmi baj. Zaklatott álmom volt...mindenféle gombokkal hadakoztam...

Kereste a férfi szemét.

- De végül is megérte. Ismered, hogy van ez - váltott hirtelen tegezésre.

A másik csak bólintott. Hát hogyne.

Hogyne ismerné.

És mindketten tudták, hogy a másik tudja.

/Münz András - Kaland/

.

És szólt a nő:

- Hajam ében és lágyabb, mint a lágy selyem.

És itt a szívem közepében ujjong a boldog szerelem. Tied a lelkem, tied a testem.

Te vagy az első, akit öleltem. Boldog vagyok, mert a tied vagyok.

És a férfi szólt:

- A másik elhagyott.

.

És szólt a nő:

- Piros az ajkam és harmatosabb, mint a rózsa kelyhe.

És végigfut az üdvök üdve rajtam, mikor így tartasz forrón átölelve.

Szemem sötétebb, mint az égbolt, mikor fergeteg zavarja.

Oh, mondd a másik szintén szép volt?

Fehér a válla, gömbölyű a karja?

Tudott-e súgni-búgni szintén?

Tudott-e édes csókot adni?

Meghalni karjaidban, mint én, és új gyönyörre feltámadni?

És lángolt, mint a nap?

Vagy szelíd volt, mint a hold?

S a férfi szólt:

- A másik csúnya volt.

.

És szólt a nő:

- És mégis nappal, éjjel, sóhajtva gondolsz vissza rája.

Amellyel az enyém nem ér fel, mi volt a titka, a varázsa, bája?

Miben olyan nagy, dicső, elérhetetlen?

S a férfi szólt:

- A másikat szerettem.

/Heltai Jenő: A másik /

"Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni."

/Márai Sándor/

"Akik elválnak, később, évek múlva is, mikor minden emlék hamu és kihűlt láva már, kissé izgatottan beszélnek az eseményről. (...) Úgy beszélnek, fojtott lelkendezéssel, mintha még tartana a kapcsolat, ágy és asztal és együttélés nélkül is, mintha még joguk és módjuk lenne számon kérni a másikon valamit, amit nem adott vissza, amit elrejtett vagy ellopott, nem volt eléggé gavallér... még mindig követelnek valamit a másikon. Mit követelnek? Nem tudják pontosan, félrenéznek, morognak. Aztán eszükbe jut: a boldogságot követelik."

/Márai Sándor/

Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég,

és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál .

/Van Gogh/

                   SZERETNÉM ELMONDANI MÉG...

Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rámtalált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.

Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.

*

/Fésűs Éva/

RAGOZÁS A VILÁG

LEGNEHEZEBB NYELVÉN

*

te szeretsz engem - én is szeretlek

te nem szeretsz - én akkor is szeretlek

te megütöttél - én megsimogatlak

te elárulsz - én soha ki nem adlak

te gyűlölködsz - én nem gyűlöllek téged

te ártottál nekem - én imádkozom érted.

*

/Fésűs Éva/