.
Nagyon megható ez az írás...ide hoztam az Ú jSzó napilapból, gondoltam más is szívesen elolvasná...
.
Gubis Éva:Kigyüttünk, kigyüttünk...
.
"Kigyüttetek, kigyüttetek? Így köszöntek egymásnak a nénik a temetőben halottak napján. Az ünnepnek csak a neve ijesztő, amúgy elég jó buli volt. Az ijesztő név is hozzátett az esemény izgalmához; sötét temető, gyertyák mindenfelé, külön gyufaskatulya a tesómnak meg nekem. Majdnem olyan menő, mint az amcsi filmekben a halloween.
A kendős nénik kilógtak a képből, megtörték a halloweenhangulatot, de a temető az ő területük, föl se merült bennem, hogy ki lehetne őket vonni a buliból. Meg hát, náluk volt az összes mécses, a mi családunkban legalábbis. Nagymama mankójára akasztva hozott egy reklámszatyornyi mécsest meg gyertyát, és ő döntötte el, kire, mit és mennyit teszünk. Rokonsági fokon múlott, a férjére a legdíszesebb mécsestartót tartogatta, a dédszüleimre a kisebbeket, kivéve az apját, arra csak pár szál gyertyát. A legnagyobb tiszteletadás a mécses volt, átlátszó, piros vagy gyöngyházfényű üveggel, a drágább fajta üvegén kereszttel vagy virágmintával. Az aranyozott fedél oldalán lyukak futottak körbe, nem szabad benyúlni rajtuk, ezt korán megtanultam. Egyik évben megvágtam az ujjam, és ment az egész temetőzés a süllyesztőbe. A vér miatt nem állt össze a galacsin, és formálható viasz nélkül nem az igazi a halottak napja.
Különböző helyekről gyűjtöttük a viaszt, magától értetődő lelőhely a már korábban meggyújtott mécses, ami átlátszóra olvadt és a fenekén egészen az ezüstös lapig leláttál, amiben a kanóc végződött. A bátyám egyik évben kihúzta a kanócot ezüstös lapostul és az egészet a tenyerébe öntötte. Nem kiabált, pedig láttam a szemén, hogy fáj. Abban az évben az ő galacsinja nyert.
Kiabálni nem lehetett a forró viasz érintésétől, ez alapszabály. Akkor észrevették volna a felnőttek, és jön a mit csináltok, fejezzétek be azonnal. Persze, egész mécsesnyi adagot nehéz volt szerezni, mert nagymama ott ült a sírhoz tartozó kispadon, onnan dirigált, melyik koszorút hová, és számontartotta a gyertyaállományt. Így leginkább megolvadt mécsesekbe mártott ujjal vagy gyertyaszálak oldalát végigsimítva lehetett gyűjteni, apránként gyarapítva a viaszt.
A galacsint tenyérben kellett tartani, és folyamatosan gyurmózni, mert a novemberi hidegben gyorsan megdermedt. Olyasmi élmény volt, mint a gyurmázás az oviban, de azért felnőttebb játék, mégiscsak tűzbe kellett érte nyúlni. Én leginkább úgy szerettem gyűjtögetni, hogy a mécsesekbe mártottam felváltva mind az öt ujjam, pár másodpercig nagyon égetett, utána viszont szépen le lehetett választani az ujjakról a rászáradt héjat, ami még őrizte az ujjlenyomatot. Megsimogattam a héjat belülről, ahol recés volt, kívülről, ahol sima, csak az ujjbegy környékén őrzött egy cseppet, aminek már nem volt ideje lepottyanni, mielőtt megdermedt. Kigyönyörködtem magam a levedlett ujjlenyomatokban, utána belegyúrtam a gyűjtőbe. A temetőzés végére akkorák lettek a galacsinok, hogy már két kézzel lehetett gyúrni.
Nagymama halála után ennek végeszakadt. Az első mindenszentekkor, ahogy a temető felé indultunk, már éreztem, hogy minden más. Köröttem az összes felnőtt feszengve beszélgetett, a téma lényegtelen volt, csak nagymama ne kerüljön szóba, meg a fél évvel korábbi temetés. Pedig mindenki arra gondolt, lehetetlen volt nem arra gondolni. El is ment a kedvem a hajszálégetéstől meg viaszlopástól.
A temetőben a nénik sem voltak ugyanazok. Vagy úgy csináltak, mintha nem vennének észre, vagy megkérdezték, hogy kigyüttetek, kigyüttetek, de inkább ne tették volna. Mint aki nem vár választ, már fordították is el a kendős fejüket, mintha számháborúznánk. De válaszolni se tudtunk nekik. Én biztos nem, én úgy mondom, kijöttünk, az meg nem az igazi. Anyámat se vették komolyan, kendője se volt.
A dédszülők sírjától megindultunk hátra, a nagyszülőkhöz, és elsétáltunk a ravatalozó előtt. Az épületet régebben észre se vettem, a mellette lévő csap meg konténer jelentősebb volt, mint a kis ház a nagy kapukkal. A csappal lehetett sprickolni, mikor anyámat felkísértük a locsolókannával, a konténerből meg csomó izgi dolog esett ki, gyertyacsonkokat szedtünk össze, egyszer egy fej nélküli Jézust is kitúrtunk. Gipszből volt, összevesztünk rajta, darabokra törtük, nekem a lába jutott. Most másként néztem a házra, főleg a ház előtti üres betonplaccra, ahol nagymama volt felravatalozva. A koporsó a házból került elő, a nagy kapukat kitárták és onnan. Nem is értettem, hogy fért el abban a kis házban nagymama a koporsóban és a négy fekete ruhás férfi, aki a koporsót tolta. Én csak távolról nézhettem, nem vittek oda hozzá, de tisztán láttam az összekulcsolt kezét, az kiemelkedett a koporsóból, meg az orra hegye. Azt gondoltam, nem is ő az, mert sokkal soványabb orr volt, mint nagymamáé. De nem mertem közelebb menni, inkább elhittem a felnőtteknek. Anyám ott sírt végig a koporsó felett, arra gondoltam, csak felismerné, ha nem a nagymama feküdne ott.
Mindenszentekkor üres volt a betonplacc a ravatalozó előtt. Ez rontott a helyzeten, mert oda tudtam menni. Nem akartam, aztán mégis ott találtam magam, ahol a koporsó állt a temetésen. A kaput bámultam, most csukva volt. Gyurmóztam a jelentéktelen galacsint, amit abban az évben gyűjtöttem, csak egy kisebb gumilabdányi jött össze. A kezem jéghideg volt, nem tudtam eldönteni, hogy én tartom-e melegen a galacsint, vagy az engem. Aztán abbahagytam a gyúrást, megvártam, míg koppanósra hűl a kezemben a viasz, ez meglepően sokáig tartott. Aztán teljes erőmből a ravatalozó kapujának vágtam. Nem szólt akkorát, mint reméltem. Háromba tört. Amikor mozdultam, még nem tudtam, hogy a darabokért indulok, vagy a bátyám foszforeszkáló kabátujja után. Ahogy a konténer mellett futottam, arra gondoltam, hogy már nem érdekel a viaszozás, kinőttem, és nem a kapu elől futok, ami mögött az embernek más lesz az orra."
" – Legtávolabb a haláltól? Nem tudom. Semmi sem viszi el a halált. – Johanna beszívta az alsó ajkát.
– Na mégis, valami. Reggeli kocogás a szigetvilágban. Amikor szél lengeti a gabonát és valahonnan kutya ugatása hallatszik. Vagy a Financial Times. Mert az annyira, de annyira ebből a világból való."
"Amikor a gyerekek az udvar fáján virágok lila színét felvevő kaméleont találtak, a lány gyengéden kezébe vette az állatot, és maga köré gyűjtötte a kisfiúkat. Egy történetet mesélt nekik a színét változtató állatról, amely két világ között mozog: az egyiket látjuk, a másik körülöttünk zsong, pedig csak sejtéseink lehetnek róla; ott laknak a tündérek, a védőszellemek és a jó boszorkányok.
– A kaméleonok a tündérek országának küldöncei – mondta a lány, és a gyerekek tekintete az állat naplemente fényében csillogó oldalára szegeződött. – beleolvadnak a fák törzsébe és a virágokba, alig vesszük észre őket, aztán hirtelen mégis meglátjuk. Arra emlékeztetnek, hogy van egy világ, amelyet nem látunk, de amelynek létezését sejthetjük álmunkban, a hasonmásokban, és amikor érezzük, hogy valaki mellettünk megy. E világ lakói azt akarják tudomásunkra hozni, hogy ha figyelmesen nézünk, láthatjuk a jó szellemet az éjszakai folyónál, a tündérek játékát a majomkenyérfa alatt. És ha akarjuk, mi is csatlakozhatunk a játékhoz."
/Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól /
„A cikk- A férfi világa- elég hosszú, egész oldalas, benne jókora kép egy nagy csoport nőről. A férfi világa, alcíme: Aki vezér, mindent visz. Mit visz, tűnődik el Ari, majd olvasni kezd, és a szöveg már az ötödik sorban választ ad neki: egyértelmű, hogy itt a visz, ige azt jelenti, hogy kisajátít, megerőszakol, bántalmaz-nőket. Logikus, tömör, kíméletlen, meggyőző cikk a férfiak nők feletti uralmáról, az általuk kisajátított hatalomról, arról a hozzáállásról, amely úgy tűnik, születésünktől fogva jellemzi őket, benne van a történelemben, ott lapul a nyelvben, a slágerekben, a filmekben, a médiában és manapság még a számítógépes játékokban is. Bármerre nézünk, ezt látjuk, írja Sigga, folyton belebotlunk, beleütközünk, kicsiben és nagyban.” A nyelv hímnemű, és gyakran- anélkül, hogy észre vennénk-a nőkkel szemben foglal állást, megpróbálja őket kordában tartani. Ha egy nő komoly elszántságot és makacsságot tanúsít, akkor szemtelen. Ha egy férfi viselkedik elszántan és konokul, akkor hű önmagához. A nyelv gúnynevekkel illeti a nőt, ha megpróbál megszabadulni béklyóitól, kitörni abból a szerepből, amelyet a férfi erőltetett rá. A munkájában igyekvő és ambiciózus nőről előszeretettel mondják, hogy érzéketlen a gyerekek iránt, anyai ösztöne gyenge, ám ha egy férfi helyezi a családját a munka elé, akkor félig nőnek, rossz munkaerőnek, szerencsétlennek számít.
Tüzes egy cikk. Ari a tizenötödik sorhoz érve szinte már gyűlöli a férfiakat, pedig a nagyja még hátra van: az erőszak, az őrjöngés, a megbocsájthatatlan. Ez a nyelv, a kultúrában, a médiában, a slágerekben is beépült nézet, fölényt biztosít a férfiak számára. A helyzet kezdettől fogva kiegyenlítettlen, a legeslegtöbb adut a férfiak kapják, mintegy születési ajándék gyanánt. Az a meggyőződésünk pedig, hogy a fölény az övék, illetve a nőkről, mint címzettekről, mint alárendelt szereplőkről alkotott képük szintén gyakran megnyilvánul abban a zavarban , erőszakban és megbocsájthatatlan bűnben, amit a bántalmazás és az erőszak jelent.”
/Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk/
/kép:https://versaversa.tumblr.com/
A belső mosoly
A belső mosoly nem beszél,
csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,
a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,
a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,
a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a Nap.
.
/Szabó T. Anna/
Utolsó kommentek