Vénusz és Mars gyermeke

Álmodom...

.

Te vagy az én lelkem mása...

A kéklő ég kacagása

visszhangzik, ha nekem dalolsz,

ha gyengéden fölém hajolsz..

Nincs éjjel, és nincsen nappal,

mégis, mint az új tavasszal,

a szívemben virág nyílik...

nekem talán nem is illik

ilyen nagyon boldog lenni -

csak feledni...Elfeledni

mindent, ami szép és jó volt.

Az örömet, mint egy kóbort

messze űzni, ne kísértsen,

újabb bánat ne érintsen.

De te jöttél. Elfeledtem

hogy szívem rég eltemettem..

S bár néha még most is havaz,

mosolyodtól elolvad az...

Fecske dalol, kék az égbolt!

Ez az álom jaj, de szép volt..

Csak virradat sose lenne...

Eloszlik az álom benne,

és odakint megint tél lesz..

Hogy éljek, ha mindent érez

már a lelkem...szívem dobog,

s bennem minden lángol, lobog,

jégcsapokban is elégek...

Míg álmodom, addig élek...

Gligorics Teréz

 Táncba hív, egy vágytól forró lázas szív.
Tudnád, mennyit vártam rád,
Ha minden percét láthatnád.
Nézz most rám!
Ha elhiszel hát, érj hozzám!
Tudnád, hogyan éltem rég,
Ha minden könnyem éreznéd...

 

...ha elhiszel hát érj hozzám...

...hiszen nekem nincs szemem, orrom, hajam...hangom sincs, és illatom sem...

...csak két kezem van, amivel beűket irok, ennyi vagyok...   

 

Neked...

Jöttél színarany éjnek
jöttél fekete napnak
évek tengermélyéből
robbanó pilanatnak.

Lettem színarany éjed
lettem fekete napod
évek kagylóhéjába
merülő pillanatod.

Szememben nyílsz azóta
szobámba hoz a reggel
távoli esték partján
lecsuksz a két szemeddel.

(Szabó Éva)

Áhítat...

Ruhátlan ez a szerelem
mint a lét
még magán érzi
isten ujjhegyét
nincs bűntudata
nincs benne szégyen
átmenekül a mindenségen
egymásba kulcsolt kezünkből
emel szívünk fölé katedrálist
kijátssza a halált is

(Szabó Éva)

Talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,

nem is kéne szerelmet vallani

másodpercenként,

és térdre rogyva esketni a hűséget,

meséket mondhatnál,

amikből megtudnám

ki vagy te,

aki mindig itt vagy,

de valahogy mégis folyton hiányzol,

mint a légszomj, fojtón hiányzol!

.

Anna and the Barbies

 Mikor a szerelem eljött hozzád
már nem hitted, hogy létezik
Megsebezted
mert a fájdalomban biztos voltál

A piros rózsák szirmai hullnak
ülsz a múlandóságba nézve

Halandóvá sebezted a halhatatlant.

 Bálint Lea

A Duna-parton emberek sétálnak
tarka virágnak öltöznek a nők
mint partra vetett szerelemindák
összefonódnak a kamaszok
és az öregek mosolya

Látod hihetsz még te is a tavasznak

Nem merek a folyókra gondolni
míg a Mekong holttesteket sodor

Hullámot játszik a vízzel a szél
Az ember csak akkor fél
ha már elhitte hogy nemcsak más hal meg

A felhő is vízfodor
az eldobott kavics gyűrűje végtelen

Mondd honnan e sok képtelen
dolog a földön?

Hunyd be a szemed
arcod fordítsd az ég felé
hallgasd a Dunát

Nem merem a folyókat hallgatni
míg a Mekong holttesteket sodor

(Bánint Lea)

.

 Hol van a láng, ha nem ég a gyertya?
Mióta szemed lángja kialudt
botorkálok a megvakult világba
Nyisd ki bimbódat sárga tulipán
keressük meg őt

ki egyformán beszélt utcaseprővel és miniszterrel
kinek mindig ember volt az ember
ki álmával is használt a világnak
ki nem ártott másnak csak magának
Hol van?
Botorkálok a megvakult világban
hullasd szirmaid sárga tulipán.

 (Bálint Lea)

  DALOL A CSEND...

Künn orkán üvöltve fákat cibál...
Benn a szívemben a csend muzsikál.
Behajtom a záporvert ablakot,
Úgy hallgatom a néma dallamot.
Mért mennydörögjön tomboló tusa,
A néma csendnek is van ritmusa.
A magányban sem vagyok egyedül...
Az én szívemben a csend hegedül.
Halk hangja a csupa édes bús vígasz,
S én andalogva kérdem, KI AZ?
Aranyszálból ki sző körém mesét,
Halk húrokon ki pengeti kezét?
Tán Isten szívéből rezdül e zene?
Mintha a végtelenség zengene!
És hallgatom a messzeségen át,
A csendet, ezt a szent melódiát!

(Siklós József)

"Újra péntek, megint vége egy hétnek...
de a nélküled eltöltött napok semmit nem érnek. Értelmetlen mondatok,
elharapott szótagok, minden szóban hazudok: kösz, jól vagyok."

(ismeretlen szerző)