A lelkem még dermedt, túl régen tart a tél,
Veled meglelhetném mindazt, amit elvesztettem rég.
Melegítsd fel a szívem, kérlek fogadd el zálogát,
Jöjj el vadvirág, szirmaid szórjad rám.
Kopár a világ.
Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...
Áprily Lajos...
Állást kínált, és én elfogadtam. Elfogadtam, pedig tudtam, hogy az maga lesz a pokol. De a pokol nem jön hirtelen. A pokol lassan, de biztosan érkezik, mint a nedves, téli lepedők. (...) Most még csak december van, de februárra a bőröd olyan csúnyán kirepedezik, hogy vérzik a kezed, ha ökölbe szorítod. De fogod a következőt, aztán a következőt, és észre sem veszed, hogy már húszévnyi lepedő volt.
Stephen King: Dolores Clairbor c. film
Lehetséges, hogy ma egy csalódás miatt levert vagy, elborít a szomorúság, vagy a halálra gondolsz. Ilyenkor tél van, de készülj a tavaszra.
Jean Vanier
" A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem, a Piedra folyót, a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam."
Paulo Coelho
Már néha gondolok a szerelemre...
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.
Kosztolányi Dezsõ
"Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs."
(La Rochefoucauld)
"Sohasem kerülsz bajba, ha bevallod, te is tévedhetsz. Ez megszüntet minden vitát, és arra készteti majd a másikat, hogy éppen olyan becsületes, nyílt és őszinte legyen veled szemben, amilyen te vagy. Arra ösztönzi majd, hogy ő is bevallja: szintén tévedhet."
...és...
"Ha olyan reménytelen önzők vagyunk, hogy nem tudunk egy kis örömet sugározni magunk köré és egy kis elismerést juttatni másoknak anélkül, hogy viszonzásképpen ne akarjunk valamit kifacsarni belőlük, ha lelkünk nem különb, mint a savanyú vadalma, akkor elér minket az a kudarc, amelyet nagyon megérdemlünk."
(Dale Carnegie)
Érintés térdepel...
.
Ujjaim végén az érintés térdepel
kulcsolja kezeit ezernyi érző jel,
bizsergő sóhajok pihennek, alszanak,
ma csak a hideg él, csend szitál: messze vagy.
(Kapocsi Annamária )
Meztelen bőrödön ...
Néha elfojtva ül egy kis dobozban,
vagy fázósan vacog az ablakban,
az elzárt vágyam ma nem ölt ruhát
a meztelen bőrödön sír egy imát.
Ma tenyered íves dombja az ágya
mert rám simul a sajgó szívű vágya,
ma arcod érintése a kérlelés,
egy könyörületes nap, a szemedben ébredés.
Ma nem várom a hangok édes remegését,
és nem adok vágyamnak még egy esélyt,
ha arcodra hajtod tenyered
majd érzed, hogy könnyedén megremeg,
mert tudod ott vagyok neked
a meztelen tenyereden... veled.
.
Kapocsi Annamária
Egy tépett szív pillanatnyi tépelődései...
Mikor a szív majd kiszakad, s egy
Keserű könnycsepp az orcán
Leszalad,
A tekintet is beszűkül,
A szemfehér is elszürkül;
Mikor a lélegzet ki-ki hagy,
Remegni kezd, és el-elakad,
A világ, mint egy összegyűrt
Szerelmes levél,
Mit körbe-körbe fúj egy poros
Sarokban a kósza szél;
Az ujjak tétován ugrálnak,
Mert valaki után nyúlnának,
És elkapnák, ha menekülne...
De elengedné, ha erre kérne.
Sem az ég felé,
Sem maga elé,
A föld felé
Nehéz néznie
Annak, kit a sors hetyke
Fickándozásai az esőbe
Kicsaptak...
Csak rángatózik
Mert éppen erre telik,
S gondolatvillámai
Valaki felé terelik,
Akibe kapaszkodna,
De az nem nyúl érte,
És a kínlódó, ésszel
Lassan felérve,
Hogy itt van már
Élete felén,
Lassan kúsznia kell
Felfelé, mert útja
Felfelé kell vigye,
Fel, hol majd egykor,
Majd eljön egy jobb kor,
Nem most, majd máskor.
Majd máskor
Valakivel és máshol,
Ami, s aki most talán
Titok és rejtek,
Akinek érték
Az a sok kincs,
Amit rejtek...
.
(idézet...S.J.tollából)
Utolsó kommentek