„Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája, amit szabad és hirtelen támadt elhatározásomban adtam neki."
/ Paulo Coelho: Tizenegy perc /
.
Mulasztás...
Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak..
Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!
Baranyi Ferenc
Sorok a reményhez...
Akihez szólnék, nem kíváncsi
a kevésre, mit mondanék.
Napjaimra ránőtt a tárgyi
valóság: nincsen menedék.
Nem indulok feléje eztán
s nem címzek neki levelet.
A telefont kikapcsolhatnám:
nem csönget föl a szeretet.
Lefekhetnék a kocsiútra,
köthetném nyakam a kilincsre,
tegnapot a másnapra húzva
minek is krákogjak a nincsbe.
Csak a levegőt kapom ingyen
s a vámolatlan utakat.
Biztosabb lenne a kilincsen.
De talpamhoz remény tapad.Solymos Ida
.
Van minden szívnek...
Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.
Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Általtörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.
Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.
De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.
Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sírnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
(Móra Ferenc)
Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.
(Szabó Ila)
Nő...
van amikor a másik szobába vonul, van amikor úgy sír hogy kívül nevet
van amikor örömében könnyezik, van amikor eltitkolja hogy szeret
van hogy csak érted él, és tudod hogy halni is érted fog
van hogy nem viseled el, de van hogy imádod ha nyafog
könnyű ruhákban jár, s neked örök rejtély marad
van hogy egy nő csak puha vászon, test, meztelen darab
mennyi égő virág között van hogy csak egyet mentenél
van hogy pokolra jutsz miattuk s szíved a tűzbe ér
van hogy aranyban látod, van hogy egyiptom barna
s reméled hogy lesz olyan fehér, mint egy papíralma
van hogy igent mond, van hogy csak a fejét rázza
van hogy többet mondana rólad egy igaz nő álma
van hogy bejön a szobádba, van hogy kifesti az életed
és tudom hogy olyan is van, hogy együtt nem lehet...
( Szijártó Péter)
"Nem vagyok rád dühös. Türelmetlenek vagyunk, nincs bennünk elég megértés. Álmodozunk, a lehetetlent akarjuk. Te is, én is. Szeretném elfelejteni a múltamat. Általad, veled akarok túllépni rajta. Nem hagylak el. Melletted leszek addig, míg rá nem ébredek, hogy közös álmaink sose válhatnak valóra. De ha mégis elmegyek, vissza sose nézek. Megbánás nélkül megyek tovább. Feladom az álmodozást. "
( Liv Ullmann)
Ha...
ha nem vagy itt tanulom a csendet
békét kötök magammal és rendet
próbálok teremteni önmagamban
hogy fény legyen minden leírt szavamban
.
ha nem vagy itt tanulom a türelmet
s mint kitépett lapját régi füzetnek
lelkemet úgy lobogtatom eléd
hagyd hát kedves hadd költözzem beléd
(Várdai Erika)
A képzelet szárnyán...
Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
Gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
Sóvárgó reménnyel valakire vár.
Bolyongok mélán egymagam az úton,
Törékeny álmokat vonszolok csupán.
Ma este elhalkult minden hang a húron,
S én szaladok egyre az álmaim után.
Feléd taszít most minden gondolat,
Sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt.
Csak a csend suttogja egyre hangodat,
S tenyerem üres, mely arcodhoz simult.
Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,
Minden derűs óra bennem megfagyott.
Kereslek a hajnal vörös bársonyában,
S minden alkonyatban, de te nem vagy ott.
Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom,
Melyet a szellő ma nekem suttogott.
Most szélfútta jeges hómezőkön járok,
S dérlepte emléked régen megkopott.
Néha visszajár még ez a régi ábránd,
S rügybontó zsongássá festi át a tájat.
S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán -
Mint szabad sólyommadár - repülök utánad.
(Hajdú Levente )
„Magamhoz kötöztem egy embert, aki nem tud védekezni ellenem, mert szeret. És én nem szeretem. Ki van szolgáltatva.
És ez a legnagyobb bűn.
Kiszolgáltatottá tenni valakit.
Mert ebben a viszonylatban nem tudhatod, milyen apró mosollyal, apró szóval ölöd meg a másikat."
/ Hernádi Gyula /
Utolsó kommentek