Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk.
"Hajnali táj
szendergése hajt
hűs lapály
kékjében két bivalyt,
fakó szekeret,
s egy fiút, párába-szegetten:
rög felett
virágként nyílik az ismeretlen
és rajt a fény
az éji békét tovább-szövi lágyan -
mendegél,
mint név az álom szín-forgatagában. "
" Tág medrében elfeküdt az este
és a kútra ballagott a lány.
Korsó vízben, mint kerek tükörben,
nézte: arca mílyen halovány.
Mire éj nőtt a bokrok szivében,
már ágyában szundított a lány.
Álmában, mint rezgő tótükörben,
látta: sorsa mílyen halovány. "
Most éppen szörnyű.....
Most éppen szörnyű, hogy szeretlek,
az elme képeket őrjöng, a test
szakadozni rohanna ki magából:
szerelemben társam elhagyott, el is némult,
sok hónapnyi mindenről híven-beszéd után
ökölcsapás szemem közé és csend, csak a csend.
Ha te így pálfordulsz, világ szakad,
ezért szörnyű nékem, hogy szeretlek,
hiszen a szerelem nem olyan láz,
amelyet tablettákkal ki lehet űzni a testből,
nem festmény, hogy le lehessen venni a lélek faláról,
nem víz a csapból, hogy nyitni és zárni
lehessen, amikor kell, és amikor nem kell,
a szerelem, ami eddig véled megosztva
csoda volt, megváltás egymástól egymáshoz,
most zúzó, őrjöngő vadállat bennem,
megszelídíthetnéd egyetlen szóval,
kézmozdulattal, hiszen hallgatásod,
kezed visszavont simogatása vadította meg.
De elmarad az emberi szó és mozdulat;
a testcinkos pillantás végképp sehol,
én pedig így szeretlek, a szerelem így
eszi testem, szaggatja lelkem, nyughatatlanul,
és hagynom kell: nem hívtam, nem küldhetem el,
efféle erőm-hatalmam nincsen,
ha pusztul, csak úgy, hogy én pusztulok.
.
(András Sándor)
Én nem tudom, mit mondanék, ha arról kérdeznél
Meddig tart, és mit jelent a szerelem
Mert azt sem szeretném, ha rosszat sejtenél
Nem értenél, vagy épp csak rosszul
Értenél, vagy túl erősen bíznál bennem
Ismerem az évszakok változásait,
Túléltem néhány búcsúzást, ha fájt is
Elvesztettem már néhány jóbarátomat
Ma sem tudom, hogyan, hol, mikor, és miért
Csak azt tudom, hogy változom én is
Van úgy hogy jó úton megyek
De valahogy mégis eltévedek
Jót akarok, de ügyetlenül
Fogadkozom, de nem sikerül
Nehéz újrakezdenem
Amikor mellettem vagy, miden egyszerű
és amíg mellettem leszel
Hiszem, hogy nem bukom el soha értelmetlenül
Hiszem, hogy nem sebez többé oly könnyen a szó....
(Korál : Amikor mellettem vagy )
Fohász csillagtalan éjjel...
"Nézd, istenem, milyen magam vagyok,
mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett,
sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
e ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
és értelmetlen disszonancia,
mely csak beszél és szótlanul eszik,
és nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamba pecek feszül,
szaladó lábamat köti hurok,
tele vagyok a fájdalom vizével,
mely szemem résén lassan kicsurog.Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
e törzs, amely magába rogy le folyvást,
e megcsúfolt arc hieroglife,
ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
mit a fejem, ez ólmos nehezék,
ha cepelem émelygő testemet,
mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
csak dolgozom vele és áldozok,
mit érek én, mit az egész világ?..."KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY
Már tudta, mit a Másik tudni nem mert
S érezte, arca boldogan világit
S futott, elrejteni szive csodáit
Az égve égő, élő ismeretlent,Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
Valami koldúsbús sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe betemesse
És elhitesse, hogy még most se sejti.Ám a szoba kigyult a mosolyától
és látta Őt, ki rá se nézett - távol -
De gondolatba megölelte vágyvaÉs erre ő is áment mondott áldón
S terhes fénnyel szivében, a homályon
Ragyogva ment át a sötét szobába.KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
A vén ligetben...
A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...
(Tóth Árpád)
Álmok útján ...
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...(Ady Endre)
Legyél te!
.
Legyél te sóhaj...
S én vigasz...!
Vagy görcsbe rándult... torz grimasz!
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz...
.
Legyél te mosoly,
Én a könny...!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, ... hogy elveszítselek!
.
Legyél te gyertya...
Én a tűz...!
kit olthatatlan vágya űz...
Két végén égő... szörnyű... tánc
Kegytelen... gyönyörű románc...
(Gámentzy Eduárd )
Utolsó kommentek