Vénusz és Mars gyermeke

TIZES PÁRVERS
(Onar miszra)

Szemed ne húnyd le, nézz reám ma este,
órákon át, míg évre év pereg,
babúsgató az est, nyitott szemedre
villan a láng, a napból-jött tüzek.
Lelkemben izzik, ég a naplemente,
pilláidon ezüst-bárány az este.
A mindenség zajától messze, kék szemed
mutassa majd az éji fényeket.
Szemed ne húnyd le, nézz reám ma este,
órákon át, míg évre év pereg.
Sziget szunnyad a türkiz-búra mélyén,
a föld az égen mozdulatlan áll.
Szemedből csöndes álmodat idézném,
arany-napunk az égő szembogár.
A szíved halk és lassuló ütésén
áthallom: véred néha meg-megáll.
Bőrödről selymes tüllként pára száll,
és csókjaid magamba szívom s érzem:
fürdünk az égi óceán vizében,
míg rossz napunk s a bánat megtalál.

JASAR NÁBÍ NÁJIR
Tarbay Ede fordítása

Arany-Tóth Katalin

Szerettelek volna....

Szerettelek volna úgy szeretni Téged,

mint ahogy a szellő öleli a rétet.

Lágy fuvallatával simítja a fűszálat,

szelíd dallamával ringatja a fákat.

Szerettelek volna álmaimba vinni,

édes ábrándokkal a csodákban hinni.

Titkok italával bódultan alélni,

heves ölelésben magammal ragadni.

Valóságnak árnya szívemnek ármánya,

éles szóval ébreszt elmémnek kormánya.

Hiába a szép szó, hiába a könnyek,

lelked bánatában én vagyok a könnycsepp.

Szerettelek volna magamhoz ölelni,

messzire vagy, messze, nem tudok mit tenni.

Elhallgat a szellő, jégesőben ázom,

Vihar szele rám ront, ölelj át, úgy fázom!

Mondd, hogy elringatnál,

mondd, hogy ez nem álom!

Mondd, hogy hűvös szavad

lehetne még bársony...

Ölelj át, úgy fázom...

 

 

    

DAL...

 

Együtt összhang s szerelem

Lelkeden és lelkemen.

Ágaink keverve fenn

S gyökereink odalenn.

 

Ágainkon örömek,

Csiripelők, édesek;

Lábunk alatt halk erek:

Ártatlanság, szeretet.

 

Rajtad almát hord az ág,

Rajtam tündöklő virág;

Lombod hinti illatát,

Benne lágy a gerle-ágy.

 

Fiókáit eteti,

Bús énekét lengeti;

Lombod bűbájjal teli

A szerelmet hirdeti.

 

Ott fészkel a szerelem,

Ott alszik az éjeken

S nappal ugrál eleven

Ágaink közt szűntelen.

 

 

(WILLIAM BLAKE.....fordította  Weörös S.) 

"Őrült" - mondták énrám, s rád, hogy: "Hülye".
Vajon rád vagy rám irigyebbek-e?

(WILLIAM BLAKE )

A MEGHITT PERC ...

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki...
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Szabó Lőrinc

JÓZANUL ÉS FANTÁZIÁTLANUL

.

Hagyd, hadd legyen lelkem sötét,

Mint egy titokzatos szoba,

Melynek lakói már az édes napra

Nem járnak ki soha.

Hagyd őket, megszokták már e nyomort,

Kár volna őket bántani,

Tudjuk, nem e világra valók

A lélek nem polgári álmai.

A derék földön mit keressenek?

Oly keserűek, hova küldjem őket?

Már elfeledték szép lassan a fényt,

A diadalt, az istent és a nőket.

Csak hallgatnak, s köztük ott kuporog

Az angyalok árva atyafia,

És forgatja nagy, üres szemeit

Egy csöndes őrült, a Fantázia.

Ez még beszélgetne szegény,

Próbálgatna egy-egy visszás mesét,

Dúdolgat olykor, hogy hej, odakint

Talán épp most teríti szét

Nagy, puha, piros szőnyegeit

A legszebb őszi alkonyat,

S jó volna részeg táncba vinni

Még egyszer mind az álmokat.

Aztán elnémul, egy bús pillanatra

Megérzi, hogy jaj, nem lehet,

Hogy új lakók nőnek körötte,

Közöny, harag és gyűlölet.

És konok csönd van újra a sötétben,

Míg künn az alkony lelkendezve gyúl,

S én nézem, ahogy jó polgárhoz illik,

Józanul és fantáziátlanul.

(Tóth Árpád)

 Gyöngylelet...

Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom: virágnyilás:
egyszerből a sohába nyílni;
mert jól tudom már: gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.

 Vágy ered...

Szép napok
én napjaim
fürödnek
friss habjaim,
új napok,
új madarak,
madarász,
sóvárgalak;
jöttök-e,
jöttök-e már?
A szívem, 
bús szivem vár.

Napkelet
napfogata,
napszüzek 
víg csapata,
szűz napok, 
száz nap után
jertek el,
vár palotám, 
vendégek,
bús szivem vár:
jöttök-e,
jöttök-e már?

Dús szivem,
bús palotám
napkelet
napvonatán
vár nagyon, 
vár titeket;
jertek el,
mert eleped.
Jöttök-e,
jöttök-e már
sok új nap,
arany madár.

"Van... olykor, ritkán előfordul... hogy egyszer az életben rábukkansz arra, akiért mindent hátrahagynál, aki mindenki előtt van, aki a józanságot elviszi a fejed felől... aki szétszed, szétszakít, belédmar és átölel, akivel a poklot és a mennyországot egyszerre járod meg ... aki miközben tép, aközben simogat ... miközben mar, aközben leheli csókját az ajkadra ... ne kelljen enélkül a tüzesen fájdalmas érzés nélkül meghalnod ... életedben egyszer legalább találjon rád egy gőzerővel feltörő szerelem. "

"Sokszor megijedek attól, hogy másnak gondolsz, mint amilyen vagyok. Próbálok magam lenni, amilyen a valóságban. A gondolataim, amit küldök feléd, azok az én gondolataim, de ezek a vasárnapi gondolataim, ami nem baj, de azt akarom, hogy tudd nem ilyen a hétköznapom. Nem akarlak becsapni, nem akarok másnak látszani. Félnék attól, ha megismersz, ha egyszer valóban megismersz, úgy járnék, mint a leány, aki mindig gyönyörű, s csak az első reggel derül ki róla, hogy a bőre nem hibátlan, nem selymes, a színe se rózsaszín. Nem szeretném, ha egyszer megismernél, az arcodon azt látnám, szebbet, jobbat vártál.

Nem baj, hogy nem vagyunk egyformák, talán unalmas is lenne a világ, ha mindenben hasonlóak lennénk és mindenben egyetértenénk. Ahogy magamat szeretem, téged is úgy fogadlak el. Gyökereink összeérnek a föld mélyén, s a nap is ugyanúgy simogatja szirmainkat. "

(Simon András)