Mondd,
tudsz-e úgy sírni, hogy senki ne lássa,
és szemednek mindig mosolyogni kell.
Egy pillanatra sem fakulhat csillogása,
különben pillangó-létünk félve tűnne el.
...
Haldokló vándorként véletlen leltem rád,
foszló köpenyem volt szürke szárnyam,
...
Mondd,
mit érzel, ha a széllel küldöm el álmom,
már nem mohó, csak simogatná kezed.
És talán így nem kellene annyit várnom,
magamba zárom, mikor hozzád érhetek.
...
/Fövényi Sándor/
Érintés
Arról szeretnék írni, amiről sem beszélni, sem írni nem lehet. Arról, ami nem fér bele a szavak mindig szűknek bizonyuló ketrecébe. Megtapasztalhattuk, mindahányszor a beszéd túljut a mindennapok egyértelműségén, tétovává válik, cserben hagynak a szavak és marad a csend. Közölnivalónk hídjának marad az érintés. Az érintés, mely túl van a szavakon, túl a csenden. Az érintés, amely túl van a test bármely pontjának találkozásán a másik testtel. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja. ...
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen. ...
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
/Biegelbauer Pál: Érintés /
Mezítláb mentem a nyárból a télbe
Nagykabátban jártam napsütésben
Rájöttem már, ez voltam én
Boldog voltam, ahol megvetettek
S néhol szívtelen, hol úgy szerettek
Rájöttem már, ez voltam én
Mindig csak a felhők közt jártam
S mire végre visszataláltam
Rájöttem már, hogy lassan menni kell
Mindig csak a fényt kerestem
S végül csak egy árnyék lettem
Rájöttem már, ez vagyok én
Nem kell, hogy megbocsáss
Megbocsátott a sors
Nem baj, hogy most így látsz
Mindegy hova sorolsz
Nem kell, hogy megbocsáss
Elég az nekem
Nem bántott senkit még
Kicsorbult életem
Soha nem hittem, hogy nem lehet másképp
S mindig viszafelé sült el a játék
Rájöttem már, ez voltam én
Mindig jöttem, mikor menni kellett
S végleg itt maradtam mind emellett
Nem értem mért, ez voltam én
Volt, amikor messzire szálltam
Többé már nem bír el a szárnyam
Elfáradt már, mégis szállni kell
Mindig álmodtam egy szebb világról
S lassan eltűnök a nagyvilágból
S még nem jöttem rá, mért vagyok én
Nem kell, hogy megbocsáss
Megbocsátott a sors
Nem baj, hogy most így látsz
Mindegy hova sorolsz
Nem kell, hogy megbocsáss
Elég az nekem
Nem bántott senkit még
Kicsorbult életem.
.
/Demjén Ferenc: Nem kell, hogy megbocsáss/
"Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik."
(Stephenie Meyer)
"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére."
.
(Stephenie Meyer)
.
"Az sem kevésbé szeretetteli, ha az ember felszámol egy olyan kapcsolatot, amely megalázó vagy kiüresedett. Nem az az igazán fontos, hogy kilépünk-e egy ilyen kapcsolatból vagy sem, hanem az, hogy milyen szeretettel és tiszteletteljesen cselekszünk, miután meghoztuk a döntésünket."
/Stephanie Dowrick/
"Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd` minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit."
/Ancsel Éva/
"Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat
s egy világ
leverődik, lezuhan,
s vele zuhanok én is."
/Hervay Gizella/
Utolsó kommentek