Vénusz és Mars gyermeke

Szabó Lőrinc

A legfőbb boldogság

.

A legfőbb boldogság, a legkötőbb,

a legodaadóbb, istenitőbb,

az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,

az, amelyben két világ egy zene,

az, amelyben a szellem szárnyra kél,

az, amely már tán nem is szenvedély,

az, amely fény, súlytalan súlyegyen,

az, amelyben minden jel végtelen,

az, amelyben már mozdulni se mersz,

az, amelyben örökbéke a perc,

az, amelyben megszakad a tudat,

az, amelyben kicseréled magad,

az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,

s ha ébredsz, a költészet kezdete:

A legfőbb tudás nem a szépeké, -

bárkié, ki a tulsó partra jut,

s tovább vinni, a közös menny fölé,

Kué-Fi és Kleopátra se tud.

Tóth Árpád

 

Bús, délelőtti vers

 

Új szívünk nőjön, égi,

Szelíd szív, ne a régi,

Ne tudjon kínt meg lázat,

Ne érje több gyalázat.

 

Dühöt, bosszút ne értsen,

Ne gyűlöljön, ne sértsen,

Szeressen, csak szeressen,

Forrón, ezerszeresen.

 

 Szepes Mária

SZOKATLAN KAPCSOLAT...

"E világon valóban ritkán történik meg,
hogy találkozik két emlékező ember,
akik tudják, valóban földönkívüliek."

 A szerelem ismerkedés ....

 

Kevés, kevés, mindez kevés,

várlak, szeretlek! Szeretnélek

át- és átjárni, mint a véred,

mint a levegő, mit beszísz.

A szerelem ismerkedés -

a léleknek? A testnek is!

 

Nem akarlak, csak megismerni,

csak megismerni, semmi mást,

a titkos azonosulást,

mit egyház és bölcselet hirdet.

Magányomat vágyom levetni,

a magányt rólad, mint az inget.

 

Benned szeretnék lakni, ott,

hol dolgos, szorgalmas szíved.

Egy szívet szeretnék veled!

Tagjaidban vágyom ezernyi

bajom, kínom egy jó nyugodt,

nagy nyújtózással kiheverni.

 

A ruhám, a házam, lakásom,

te légy a hazám, világrészem,

Európám, a Mindenségem,

végső kitörésem a vak

szolga-sorsból, a lázadásom,

mielőtt elpusztítanak.

 

Szégyenem már szó s gondolat -

bőrödön, húsodon keresztül

bocsáss magadba mindenestül,

adj olyan otthont, amilyent

magzatának az anya ad,

adj egy lélekzet végtelent!

 

 ( Illyés Gyula)

 

Csitt, csitt!

 

Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!

Alszik az egész ház, de leselkedik rád,

édes Izabellám, a kopasz féltékeny,

hiába is húztad fejére a sipkát -

hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,

mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.

Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!

Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.

 

A levél se rezzen, a patak se csobban -

csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,

cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,

halálra bűvölve, halk éjjeli zene.

Az őrködő hold is eltün szemem elül,

gúnyból-e, jóságból, felhőbe menekül,

nincs fáklya az éjbe, messze tűz se remeg,

édes Izabellám, csak ajkad és szemed.

 

Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan!

Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.

Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban -

aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,

mirólunk álmodik a szunnyadó rózsa,

tüzünktől bimbózik első kakasszóra.

Tojást költ a galamb, dala ideröppen,

míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.

 

    John Keats

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Kezek násza

.

Látom mélyen szemedben őrzöd

az illanó perceket arcodra rávetül

a meg-megrebbenő fény viaszba

olvadt betűim azt súgják bolondos

vagyok kicsit akár a gyertyaláng

melyben ott búvik kékesen a kezdet

és ott nyújtózik a vég

ölelj míg éretted veszek lélegzetet

s én csendes ujjongással fogom kezembe

karcsú fehér ujjaid melyek - akár a zongora

csontszín billentyűin táncot járó lepkék -

eljátszanak most szeliden velem

(Osara LaMort)

Múltat temet

 

boldogság

te gyorsan illanó

réveteg pillanat

hullámzik a kedv

az élet megremeg

létem alól

minden nap

remegve

alszik ki

megálmodott

harmóniám

 

elmúlás után

sír a vágy

színváltó

hullámzásból

monoton

vonallá

izzik a lét

 

felbukkan

alámerül

táncol és

elalél

imbolyog

majd némán

múltat temet

a lélek...

 

ismertlen szerző

Li Sang-jin

 

A névtelen kedvesnek

.

Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se

fent, se lent,

tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.

Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,

kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.

...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,

bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.

De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,

én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.

 

(fordította: Kosztolányi Dezsõ)

Útközben hozzám...

Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.

Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.

Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki se lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.

 (Zágorec-Csuka Judit )

"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullatja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi..."

 

(Arthur Golden)